11.-12. Fejezet

 

Tizenegyedik fejezet

Alex

 

Fordította: Aemitt

 

„A sebész rezidens, Nicholas Bowman, megölt egy Chicagoit egy elrontott műtétben”

„Nicholas Bowman: Gonosz gyilkos vagy ártatlan áldozat?”

„Leleplezzük Nicholas Bowmant! Egy szenvedélyes könyörgés a jobb orvosi ellátásért a közösségben”

„Jackson Freeman, Nicholas Bowman mentora, gyanúba keveredett az elrontott műtét miatt.”

„A műtősnő beismerte az igazságot, Nicholas Bowman ártatlan”

„Jackson Freemant kitaszították a chicagói orvostársadalomból a jogtalan haláleset miatt indított per után”

Egymás után jöttek a cikkek, Jackson és Nicholas neve egymást követte, egymás után. Úgy tűnt, hogy a történeteik összefonódnak, aminek kezdett értelme lenni, ahogy egyre többet olvastam. Jackson Freeman volt Nicholas sebészeti rezidens mentora, valamikor réges-régen.

És abból, amit a szalagcímekből és a részletes cikkekből össze tudtam rakni, úgy tűnt, hogy Nicholas eredetileg egy rosszul sikerült műtétért vállalta a felelősséget, és a neve egy fiatal nő halálához kötődött a műtőasztalon. Végül azonban úgy tűnt, hogy kiderült az igazság, és a haláleset valódi felelőse Jackson volt, aki most a chicagói orvosi közösség peremén tevékenykedett.

Még mindig nem tudtam rájönni, hogy Nicholas miért titkolta el előlem mindezt. Nem mintha bűnösnek találták volna a gyilkosságban; néhány hónapos belső vizsgálat után tisztázták a nevét.

Azt hitte, hogy csak azért, mert az ő neve szerepelt az újságokban egy jogtalan haláleset kapcsán, én őt is Beth meggyilkolásának gyanúsítottjainak listájára tettem volna? Miféle riporternek képzelt engem?

Soha nem ítéltem volna el azért, mert belekeveredett egy ilyen ügybe. Mindenkinél jobban tudtam, hogy néha a dolgok csak úgy megtörténnek az emberrel, függetlenül attól, hogy szándékában áll-e részt venni benne vagy sem. Valójában ez volt az újságírói pályafutásom nagy része, hogy különböző intrikákba keveredtem, és különböző cselszövéseket lepleztem le, gyakran anélkül, hogy szándékomban állt volna időt szentelni a témának.

Zavarodottan úgy döntöttem, hogy a tisztánlátásom hiányát egyenesen a forráshoz viszem, és az elkövetkező néhány percben már a világítótorony előtt álltam, és Nicholas bejárati ajtaján kopogtattam.

– Mit akarsz? – kérdezte Nicholas, csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy az arca látszódjon. – Ha csak azért jöttél ide, hogy közöld velem, hogy kiszálltam a csapatból, akkor küldhettél volna egy sms-t is...

– Engedj be.

– Micsoda?

– Engedj be. – Az enyhén repedezett ajtó felé mutattam. – Szeretnék bejönni és beszélni veled.

– Rendben – válaszolta Nicholas, és kitárta az ajtót.

Elmentem mellette, és megbizonyosodtam róla, hogy biztonságosan a nappali közepén vagyok, mielőtt megszólaltam volna. – Miért nem mondtad el, mi történt Jacksonnal? Miért kellett utánanéznem, mintha valami nagy, sötét titok lenne?

– Mert ez valami nagy, sötét titok – válaszolta Nicholas, és a kezével becsukta maga mögött az ajtót. – Mert ha BritonBay lakói megtudnának bármit is arról, hogy mi történt velem, mi történt Jacksonnal, mindketten tudjuk, hogy megpróbálnának kidobatni a városból.

– De te nem tettél semmi rosszat, Nicholas.

– Az nem számít – sóhajtott fel. – Csak az számít, hogy sokan még mindig azt hiszik, hogy valami rosszat tettem, pedig Jackson volt az, aki végül elvesztette a sebészeti központját. Az emberek csak azt hiszik, hogy én... – Nicholas szavai elakadtak, ahogy elszakad a tekintete az enyémtől.

– Az emberek csak azt hiszik, hogy te mit? – Suttogtam, miközben egy lépéssel közelebb léptem hozzá.

– Akarod tudni az egész történetet? – Nicholas ismét felém fordította a figyelmét. – Az egész, hülye történetet?

– Igen, akarom – ismertem be. – Minden részletet, amit el akarsz mondani nekem.

– Oké, elmondom az egész történetet – bólintott Nicholas, miközben a nappali kanapéjához sétált, és azonnal helyet foglalt annak széléhez közel. – A francba. Beth óta nem mondtam el senkinek az egész történetet.

– Talán jó lenne, ha megint kiadnád magadból – mondtam, és gyorsan helyet foglaltam mellette, még közelebb tolva magam a bútoron fekvő vázához. – Ki tudja? Talán még jobban is érzed magad tőle.

– Igen. Talán – ajándékozott meg Nicholas egy szomorú mosollyal. – Oké. Picsába. Hol is kezdjem?

Mélyet sóhajtott, majd belekezdett.

– Mi lenne, ha azzal kezdeném, hogy sebész akartam lenni, nagyjából a születésem óta. És nem azért, mert valamiféle természetes tehetségem lett volna hozzá. Csak azért akartam sebész lenni, mert az apám sebész volt. És az ő apja is sebész volt. Olyan volt, mint amikor az apád egy zenekarban játszik, és úgy nősz fel, hogy azt hiszed, énekes akarsz lenni, pedig nem tudsz énekelni.

– Azt mondod, hogy rossz sebész voltál?

– Nem – kuncogott Nicholas. – Azt mondom, hogy jó úton haladtam, hogy az egyik legjobb legyek, de közben rengeteg gyakorlás kellett hozzá. Semmi sem ment könnyen a sebészetben, Alex. Olyan volt, mintha egy istenverte kirakós játékot oldanék meg a Mount Everesten, minden egyes alkalommal. De végül annyira belejöttem, hogy ilyenközel voltam ahhoz, hogy az ország egyik legjobb kórházában dolgozzak.

– És aztán mi történt? – Nem tudtam elrejteni a kíváncsiságot, ami a hangomat jellemezte.

– Találkoztam Jackson Freemannel – válaszolta. – És ő volt a mentorom, a sebész rezidensképzés negyedik évében. Először nem is gondoltam, hogy annyira kedvelem a fickót. Mindig olyan komolynak tűnt, és úgy éreztem, mintha állandóan kiemelne a társaim közül, mintha azt gondolná, hogy nem vagyok elég jó a programhoz, vagy ilyesmi. – Nicholas egy pillanatra szünetet tartott, mielőtt egy apró kuncogást hallatott. – De kiderült, hogy Jackson azért szemelt ki engem, mert... mert akart engem. Velem akart lenni. Amit a legfurcsább kibaszott módon mutatott meg. Épp egy műszakból jöttünk ki, és felajánlotta, hogy hazavisz. Mondtam neki, hogy útközben be kell ugranom egy étterembe, hogy felvegyem a rendelésemet, mire ő azt mondta, hogy rendben van, ha aznap este velem vacsorázhat. És aztán... megvacsoráztunk.

– Várj. Ti ketten együtt voltatok? Mint egy pár?

– Igen – válaszolta Nicholas. – Jackson és én... nyilván nem lett volna szabad randiznia velem. Szóval, nem akarta, hogy bárki is megtudja. De Jackson és én együtt voltunk, nagyjából mindig. És mindig azt mondta nekem, hogy amint befejezem a rezidensképzésemet, azt tervezte, hogy végigrohan a kórházban, és végül a lehető legtöbb ember arcába ordítja, hogy én vagyok a barátja, és senki sem tehet ellene semmit. Azt mondta nekem, hogy ez lesz élete egyik legboldogabb pillanata. –  Nicholas mintha mosolygott volna az emlékre, mielőtt elkomorult az arckifejezése. – Persze mindez még azelőtt volt, hogy hagyta, hogy Georgia meghaljon az asztalon.

– Ez volt a neve? Georgia? – kérdeztem. – Megpróbáltam megtalálni az újságokban az információt...

– Az információt a családja érdekében titkosították – magyarázta Nicholas. – Nem akarták, hogy a neve megjelenjen a sajtóban, főleg, ha csak arról van szó, hogyan halt meg. Biztosan traumatizáló lehetett számukra, hogy folyton csak erről hallottak, még ha a nevét nem is említették soha.

– Mi történt Georgiával?

– Én... nem tudom. – Nicholas tekintete a padlóra szegeződött. – A francba. Nem tudom. Jackson általában olyan kibaszottul óvatos szokott lenni, de aznap... mintha egyszerűen nem figyelt volna. Minden olyan gyorsan történt. Csak néhány milliméterrel tévedett, de én tudtam, hogy tévedett. És mielőtt még esélyem lett volna rá, hogy szóljak neki, hogy kurvára vigyázzon, már halott volt. – Nicholas a homloka felé emelte a kezét, az arca rövidesen a tenyerében pihent. – Nem tudom, miért akarta, hogy hazudjak róla. Azt mondtam neki, hogy csak egy tévedés volt. Hogy összetörte a családja szívét, de nem kellett volna ekkora kibaszott nagy balhét csinálnia. De nem hallgatott rám. És amikor azt mondtam neki, hogy elmondom a családnak az igazat, először az újságokhoz fordult, és azt mondta nekik, hogy én voltam az, aki elszúrta, én voltam az, aki mindent elbaszott.

Nicholas felnevetett, az öröm legkisebb jele nélkül. – Ezt azért előre látnom kellett volna. Hagyta, hogy elvigyem a balhét egy olyan műtétért, amire nem lett volna szabad engedélyt kapnom, de valójában nem is volt. Tudtam, hogy Jackson csak magával törődik. Minden más, amiről meggyőztem magam, csak hazugság volt. Azt gondolni, hogy bárkit, bármit jobban szerethetett volna, mint önmagát... – Nicholas szavai ismét elakadtak. – Mindegy, hogy rövidre zárjam a történetet, egy műtősnő jelentkezett, és tisztázta a nevemet. De akkor már túl késő volt. Chicagóban még mindig mindenki Jackson szavának hitt az enyém helyett, még az összes barátom is a rezidensprogramban. És amikor rájöttem, hogy Jackson az egész világot ellenem fordította, úgy döntöttem, egyszerűen elhagyom a várost.

– Feladtad, hogy sebész legyél?

– Feladtam mindent – tisztázta Nicholas. – És csak azért kerültem Briton Baybe, mert a chicagói lakásomtól a lehető legtávolabbinak tűnt a térképen.

– Sajnálom, hogy ez történt veled, Nicholas – suttogtam. – Nem ezt érdemelted.

– Igen. Talán nem – válaszolta. – De ez történt, úgyhogy ezen már nem lehet változtatni.

– Még mindig nem magyaráztad el, hogyan jutottál el a világítótorony megvásárlásához.

– Mit?

– A világítótorony. Nem magyaráztad el, hogyan illeszkedik a történetedbe.

– Jézusom, Alex – forgatta szemét Nicholas. – Nem próbálnál meg egy istenverte percig emberként viselkedni? Nem tudnál kilépni az újságíró üzemmódból?

– Éppen ember vagyok – vágtam vissza. – Csak azért kérdezősködöm, mert a végére akarok járni annak, ami Beth-szel történt.

– Igen, és úgy tűnik, még mindig azt hiszed, hogy közöm van hozzá...

– Nem hiszem. – Cáfoltam gúnyosan a vádat. – Csak minden információt meg akarok szerezni, amit csak tudok, Nicholas. És ne tégy úgy, mintha te nem ugyanezt tennéd a helyemben...

– A te helyedben vagyok! – kiáltott fel Nicholas. – Melyik részét nem érted? Én is szerettem Beth-t. Engem is ugyanúgy megviselt, mint téged. Basszus, a gondolat, hogy valaki bántja őt... fogalmad sincs, mit tesz velem ez a szar. Beth volt mindenem Briton Bayben, Alex. És megöl, hogy nem tudtam megvédeni őt. – Nicholas megfordult, hogy rám nézzen. – De te kurvára túl makacs vagy ahhoz, hogy ezt megértsd, ugye? Te még egy mérföldről sem lennél képes kiszúrni egy kibaszott gyilkost a barátod helyett. Még azt sem tudod, hogy mi a jó neked...

– És szerinted mi a jó nekem, Nicholas?

– Nem magányosan szaglászni – kezdte. – És nem taszítod el az egyetlen másik embert a városban, aki igazán segíthetne neked ebben. Csak... csak egy kibaszott pillanatra ne legyél már annyira a saját seggedben...

– Baszd meg, Nicholas – szakítottam félbe. – És igen, kurvára makacs vagyok. De legalább tudom, mit akarok.

– És ez mit jelentsen?

– Azt jelenti, hogy nem futok el csak úgy, amikor a dolgok nehezebbé válnak – folytattam. – Azt jelenti, hogy tudom, hogyan kell kitartani valami mellett, még akkor is, ha szívás maradni.

– Tévedsz.

– Tényleg? Mi a faszban tévedek, Nicholas? – dacoltam, hogy válaszoljon, a tartásom védekező volt, ahogy egymásra néztünk.

– Pontosan tudom, mit akarok, Alex – válaszolta Nicholas, miközben a tekintete még mindig az enyémbe szegeződött.

És mielőtt még egy szót is szólhattam volna, Nicholas szája az enyémre tapadt, tüzes csókban ragadva az ajkaimat. Amint a bőrünk találkozott egymáséval, szikrák suhantak végig a testemen, amelyek pont az ujjbegyeimnél landoltak, ahogy végighaladtak Nicholas mellkasán.

A francba.

Tudtam, hogy el kellett volna löknöm magamtól. Tudtam, hogy meg kellett volna kérnem, hogy hagyja abba.

És mégis úgy éreztem, mintha transzban lennék, képtelen voltam egyetlen utasítást is adni, ami azt eredményezte volna, hogy Nicholas eltávolodik tőlem. Ehelyett megragadtam a pólója alját, alápréseltem a kezem, a tenyerem éhesen vágyott Nicholas bőrének tapintására. Nicholas mintha felnyögött volna az érintéstől, miközben egyre hátrébb lökött a kanapéhoz, és meg sem állt addig, amíg be nem kerültem a teste alá.

– Azt hiszem, jobban felbosszantasz, mint bárki más egész életemben – szólalt meg Nicholas a csókok között, amelyeket a nyakamra helyezett.

– Ugyanez vonatkozik rád is – válaszoltam, miközben a tenyerem még mindig Nicholas mellkasát kutatta a pólója alatt. – Ráadásul kurvára mulatságos dolog tőled, hogy makacsnak nevezel, amikor te vagy az, aki...

A mondatomat Nicholas vágta félbe, amikor ismét az enyémhez szorította a száját, a kezei pedig felcsúsztak a derekam mindkét oldalára. Felnyögtem alatta, képtelen voltam megállítani, ahogy a testem megborzongott az érintésétől. Nicholas ezután rám mosolygott, mielőtt egyre lejjebb és lejjebb mozgott, a feje sietve haladt el közvetlenül a hasam mellett.

Gyorsan vettem egy nagy levegőt, amikor Nicholas ajkait éreztem, amint a farmerom szövetén keresztül körvonalazódik a farkam. A mozdulat gyengéd volt, de Nicholas folyamatos mozdulatai a lágyékom mentén még inkább fokozták a testemben végigsuhanó borzongást. És amikor Nicholas a farmerom derekához vezette a kezét, és elkezdte lehúzni a térdemig, a borzongás úgy tűnt, mintha a legrosszabbkor érne véget.

– Jól vagy? – kérdezte Nicholas, miközben visszanézett rám.

– Én csak... – Próbáltam, de nem találtam a megfelelő szavakat. – Nem vagyok... amikor hozzám érsz, úgy érzem, hogy... elektromos áramot kapok.

Behunytam a szemem, miután bevallottam az igazságot, aggódva, hogy ennek nem lesz semmi értelme.

– Én is ugyan így érzek – mormolta Nicholas, mielőtt lehúzta a farmeromat a padlóra. Ismét a boxeralsóm lágyékához tapasztotta a száját, ajkai ismét a farkamra tapadtak a szöveten keresztül, amitől az megrándult és lüktetett a vágytól.

– Nicholas... – Nyögtem a nevét, miközben megmozdultam alatta.

– Hmm? – hümmögött Nicholas ártatlanul.

– Kérlek... – Könyörögtem mindenféle konkrétum nélkül, remélve, hogy Nicholas felfogja a ki nem mondott üzenetemet.

Úgy tűnt, hogy teljesül a kívánságom, amikor Nicholas ujjai a boxerem szegélye felé vándoroltak, és gyorsan lehúzta a térdemig. Amint befejezte a mozdulatot, a farkam kiugrott az anyagból, és éreztem, hogy Nicholas ajkai körülölelik.

Aztán az egészet a szájába vette, és meg sem állt, amíg az egész farkamat be nem burkolta ajkai és orcái melege. Ujjaimat az oldalamnál lévő kanapé párnáiba fúrtam, szinte képtelen voltam feldolgozni a gyönyört, ami minden pórusomon keresztül sugárzott. És amikor Nicholas elkezdte mozgatni a száját fel-le, végigcsúsztatva az ajkait a farkamon, ismét a nevét nyögtem, tehetetlennek éreztem magam, hogy bármi mást tegyek.

– Nicholas... Nicholas...

– Rohadtul aranyos vagy, amikor így mondod a nevemet – mondta Nicholas, miközben ajkai egy pillanatra eltávolodtak a farkamtól. Aztán ismét rám tapasztotta a száját, és ezúttal a tenyerét is hozzátette a mozdulathoz, fel-le csúsztatta a kezét, miközben a nyelvét a farkam legvégére összpontosította, és addig nyalogatta a résemet, amíg az előváladéktól csöpögni nem kezdett.

– Nicholas... nem tudom... – figyelmeztettem. – Ha így folytatod...

Úgy tűnt, Nicholas nem törődött azzal, hogy mit mondtam arról, hogy közel vagyok a szakadék széléhez, mivel a farkamon és a nyílásomon csak fokozódott a sebessége, a testemre irányuló figyelme készen állt arra, hogy átlökjön egy bizonytalan sziklán.

És elég hamar átbukdácsoltam a szó szoros értelmében vett sziklákon, amikor Nicholas szájában elélveztem, és a farkamból az ondóm csíkjai a várakozó nyelvére fröccsentek.

A francba!

Mi a fasz?

Mi történt velem? Jobban tudtam, minthogy valaha is ilyen közel kerüljek egy forráshoz. Már az is elég rossz volt, hogy veszélyeztettem a munkakapcsolatunkat, az még rosszabb volt, hogy még tovább akartam vinni a dolgokat, a testem zsongott a lehetőségtől, hogy Nicholas bennem legyen.

És ahogy Nicholas a kanapéra költözött, és visszaült a párnákra, én gyakorlatilag akcióba lendültem, és közvetlenül Nicholas nadrágjában lévő sátor fölé hajoltam.

– Oh. Alex, nem kell ezt csinálnod, ha nem akarod...

– Akarom – pontosítottam.

Tényleg, nagyon, de nagyon akarom.

A gyomrom zümmögött az izgalomtól, ahogy Nicholas övét áthúztam a nadrágján, és az ujjaim nem álltak meg addig, amíg az öve a padlón nem landolt alatta. Ezután gyorsan elintéztem a boxeralsóját, lecsúsztattam, amíg kényelmesen a térdénél nem pihent.

Aztán túlságosan is hangosan ziháltam, ahogy Nicholas farkára bámultam.

– Micsoda? Mi az? – kérdezte Nicholas, ahogy visszanézett rám.

– Semmi.

– Komolyan, mi van? – Nicholas hangjában aggodalom csendült. – Alex, már mondtam, hogy nem kell semmit sem tenned, ha nem akarsz...

– Hatalmas a farkad.

– Ó! – Nicholas elvigyorodott. – Elnézést.

– Nem kell bocsánatot kérned. – Egyenesen elvigyorodtam. – Csak nem számítottam ilyen felszerelésre. Ez minden.

A számat Nicholas farkához közelítettem, és újabb szó nélkül a számba vettem.

Picsába!

Nicholas farka a szám minden centiméterét elfoglalta, az ajkaim szorosan a hossza köré fonódtak. És minden egyes alkalommal, amikor elismerő nyögést adott ki, megesküdtem volna, hogy pillangók ültek a gyomrom mélyén, és csapkodtak a szárnyaikkal, miközben én továbbra is a legjobb tudásom szerint nyaltam és szopogattam Nicholast.

– Baszki. Alex... – Nicholas ismét felnyögött, a keze a nyakamra vándorolt, ujjai szorosan a bőrömhöz nyomódtak. Olyan volt, mintha a helyén tartana magához szorítva, stabilan tartva engem, miközben a szám a farka köré fonódik.

Válaszul felnyögtem, a puszta gondolat, hogy Nicholas azt akarja, hogy a szám rajta legyen, hogy Nicholas azt akarja, hogy a szám rajta maradjon, a bőrömön lévő elektromosság szikrákat szórt az egész testemben. Felbátorodva felgyorsítottam a tempómat, már nem tudtam visszatartani, hogy mennyire meg akartam kóstolni az élvezete ízét, mennyire akartam őt a végsőkig repíteni.

– Állj – utasított Nicholas.

És minden elzsibbadt bennem. Elmozdultam tőle, mielőtt halkan megkérdeztem: – Tényleg nem akarod, hogy folytassam?

– Nem.

– Tényleg... – A szavaim elakadtak, miközben nehezen tettem fel a kérdést. – Valami rosszat tettem...

– Nem, csak túl közel voltam – magyarázta Nicholas. – És nem akartam így elélvezni.

– Ja. – Megértően bólintottam. – Hogy akartál...

– Benned – szakított félbe Nicholas. – Ez így rendben van számodra?

– Igen. Nekem megfelel – vallottam be. – Amíg óvszert használunk...

– Várj – szólalt meg Nicholas, miközben felállt a kanapéról. – Mindjárt jövök.

Néztem, ahogy elhagyja a szobát, minden másodperc, amíg távol volt, tiszta kínszenvedésnek tűnt. Őszintén szólva kínos volt, ahogyan már most annyira odaadónak éreztem magam a férfi iránt, annak ellenére, hogy ez volt az első alkalom, hogy összejöttünk, és több mint valószínű, hogy ez lesz az utolsó.

Ami azt jelentette, hogy össze kellett szednem magam, ha Nicholas Bowmanről volt szó.

De mielőtt még lett volna időm gondolkodni a jelenlegi helyzetemen, Nicholas visszasétált a szobába, kezében most már egy üveg síkosítóval és egy óvszerrel, aranyszínű csomagolásban. Nem vesztegette az időt az óvszer kinyitásával, szakszerűen meghúzta a fogaival, mielőtt végiggurította volna a farkán. Ezután bőséges mennyiségű síkosítót nyomott az ujjbegyeire, mielőtt felém biccentett. – Fordulj meg. Térdelj le négykézlábra!

Gyorsan megtettem, amit mondott, és a kanapén elhelyezkedtem, a kezem és a térdem hamarosan a párnákba süllyedt. Éreztem, hogy Nicholas valahol mögöttem van, mielőtt éreztem, hogy az egyik ujja finoman belecsúszik a szűk lyukamba, és egészen finoman elkezdi a feszítésemet. Halkan beszívtam a levegőt az érzés hatására, élveztem Nicholas felfedező ujjának érzését bennem, még akkor is, ha a testem máris többre vágyott.

Aztán, mintha Nicholas olvasott volna a gondolataimban, éreztem, ahogy egy újabb ujjat csúsztat belém, óvatosan csúsztatva az ujjait be és ki, folytatva a mozdulatot, amíg az ujjai könnyedén belém nem nyomultak.

– Nicholas... – Nyögtem fel az érzésre, ahogy a tökéletesen kidolgozott ujjait éreztem. – Én... készen állok... kérlek...

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Oké... – Nicholas hangja úgy hangzott, mintha még mindig bizonytalan lenne. – Amíg biztos vagy benne. Nem akarlak bántani, Alex.

– Nem fogsz bántani – biztosítottam, és még jobban visszanyomtam a csípőmet felé.

És ekkor, ami nanoszekundumoknak tűnt, Nicholas kicsúsztatta belőlem az ujjait, és gyorsan felváltotta őket hatalmas farkának hosszával és kerületével. Tiszta gyönyörtől felkiáltottam, amint Nicholas farka teljesen bennem volt, a mérete teljesen kitöltött.

– Nicholas... Nicholas... – Nyögtem, minden egyes alkalommal, amikor csípőjét belém nyomta, még jobban belém tolva a farkát a nyílásomba. – Nicholas...

– A picsába, Alex. Olyan kibaszottul szoros vagy – nyögte. – Olyan kibaszott jó érzés. Van fogalmad róla, hogy milyen kibaszott jó érzés?

Válaszul nyöszörögtem, és az alsó ajkamba haraptam. Igyekeztem mindent megtenni, hogy a nyögéseim ne váljanak sikolyokká, nem akartam, hogy bármelyik szomszéd kíváncsi legyen arra, mi történik a világítótorony falain belül.

De ahogy Nicholas farka egy bizonyos pontra kezdett nyomni, olyan volt, mintha nem tudtam volna megállítani a torkomból kiszabaduló örömsikolyokat. Újra és újra felsikoltottam, miközben ujjaim egyre mélyebbre fúródtak a tenyerem alatti párnákba.

– Alex... baszd meg... – nyögött Nicholas, és a lökései még gyorsabbá váltak. – Kurvára közel vagyok.

– Nicholas... kérlek... kérlek... kérlek... – könyörögtem. – Nem tudom, meddig bírom még... túl jó érzés...

Könyörgésem után éreztem, hogy a lökései még nagyobb sebességgel mozognak bennem, amíg a csípője teljesen meg nem mozdult.

Aztán a farka kicsúszott belőlem, ugyanolyan könnyedén, mint ahogy becsúszott.

Tizenkettedik fejezet

Nicholas

 

Fordította: Aemitt

 

Ennek nem szabadott volna megtörténnie.

Nem terveztem, hogy megtörténik, és még mindig nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán hogyan történhetett.

De ahogy Alexszel szemben ültem a kanapémon, és a szemei mintha mindent megnéztek volna, csak engem nem, egyértelmű volt, hogy ami most történt, azzal foglalkozni kell, inkább előbb, mint utóbb.

– Sajnálom – kezdtem, mielőtt hangosan felsóhajtottam volna.

– Sajnálod? – Alex tekintete hirtelen rajtam landolt. – Mit sajnálsz?

– Sajnálom ezt – tisztáztam. – Nézd, tudom, hogy nem kerestél semmi ilyesmit. És tudhattam volna, hogy nem kell továbbmennem, miután megcsókoltalak.

– Megbántad?

– Te megbántad?

– Nem – ismerte be Alex.

– Jó, mert én sem bánom – válaszoltam. – Mégis, akkor is. Valószínűleg nem kellene újra megtörténnie. Azt hiszem, talán rátapintottál valamire, amikor a gyászról beszéltél, amikor a sétányon voltunk...

– Akarsz pizzát rendelni? – kérdezte Alex.

Felvontam a szemöldököm, amikor igyekezett témát váltani. – Komolyan ezt akarod most csinálni?

– Igen. Miért ne? – vonta meg vállát Alex. – Hogy hangzik neked az olasz kolbász? Esetleg egy kis gombával és jalapenóval a tetején?

– Gyanúsan nyugodt vagy ezzel kapcsolatban, Alex.

– Egyszerűen csak nem hiszem, hogy olyan nagy ügynek kell lennie – magyarázta Alex. – Mindketten felnőttek vagyunk. És persze, megtörtént, de nem mintha újra meg kellene történnie. Tudunk uralkodni magunkon, nem igaz?

– Egyértelműen nem. – Gúnyolódtam az ítéletén. – És őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy nem fog újra megtörténni, főleg, ha több időt töltesz itt...

– Nem baj, ha itt töltöm az éjszakát?

– Alex, mi a fene? – A felvetésre elborult az agyam. – Te voltál az, aki azt mondta, hogy nem gondolod, hogy ezt kellene tennünk.

– És még mindig nem hiszem, hogy ezt kellene tennünk – mondta. – De... nem is tudom. Amióta itt vagyok, csak Bethnél aludtam... és ez... néha túl sok tud lenni, főleg, hogy tudom, valaki talán megpróbálta bántani őt. Már alig tudok aludni, Nicholas. Úgy érzem, mintha minden éjszaka a mellkasomra nehezedne. – Alex tekintete az enyémen időzött, miközben folytatta: – Azt hittem... nem tudom, mit hittem... de nem gondoltam, hogy a dolgok valaha is ilyen kibaszott bonyolultak lesznek. És általában, amikor ilyen nehéznek érzem a dolgokat, amikor egy történetet írok, az nem nagy ügy. Csak kiveszek pár napot a munkából, vagy megduplázom a munkát, vagy bármi, ami kell, hogy átvészeljem. De ezzel? – Alex lehunyta a szemét. – Ettől nem tudok elszakadni, Nicholas. És azt hiszem... tudom, hogy ez belülről felemészt.

– Maradhatsz éjszakára – ajánlottam fel egy lélegzettel. – Maradhatsz, ameddig csak akarsz. Bármit, ami segít, hogy jobban érezd magad.

– Köszönöm – válaszolta Alex, még mindig csukott szemmel, és úgy tűnt, hogy a légzése gyors, szaggatott módon távozik.

 

*** *

 

– Ez a pizza tényleg kurva jó – elmélkedett Alex, mielőtt újabb falatot harapott volna. – Honnan is szerezted?

– Abból a sajtburgeres kajakocsiból, amelyik mindig a sétányon parkol.

– Ezt a pizzát egy sajtburgeres kajakocsiról hoztad? – Alex hangjába zavarodottság szivárgott. – És a világítótoronyhoz szállították?

– Igen. A tulaj elég király csávó – válaszoltam. – Bethnek kedvezményt szokott adni, csak úgy.

– De miért tesz ilyet egy fickó, akinek van egy hamburgerezős kajás kocsija...

– Tudod mit? Már értem, miért zavaró ez – szakítottam félbe. – A pizzát leginkább mellékesen csinálja. Megvette ezt a pizzasütőt a neten, és szuperül belejött a használatába. Eleinte nem kért érte semmit, de aztán elterjedt a híre, és kénytelen volt elkezdeni felszámítani valamit, hogy lépést tudjon tartani a kereslettel.

– Micsoda jó probléma – mosolyodott el Alex. – Ha már a jó problémáknál tartunk... John ajánlatáról akartam beszélni veled Beth házát illetően.

– Mi van vele?

– Egy és negyed milliót ajánlott érte.

– Azon gondolkodsz, hogy elfogadod-e? – kérdeztem. – Tudod, miután kiderítettük, mi történt vele. Jó lenne ennyi aprópénz a bankban.

– Ez túl sok pénz.

– Hogy érted, hogy túl sok pénz? – ráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy ez a kifejezés létezik az ingatlanok világában, Alex.

– Nem, ez szó szerint túl sok pénz – magyarázta. – Utánanéztem. Amit John ajánl nekem, az legalább huszonöt százalékkal a piaci ár felett van, még az infláció beszámítása után is.

– Úgy hangzik, nagyon akarja azt a telket.

– Neked is ilyen ajánlatot tett? Amikor a világítótorony megvásárlására tett ajánlatot?

– Igen – válaszoltam.

– És te sosem akartad eladni neki?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert nem azért vettem meg a világítótornyot, hogy eladjam – mondtam, mielőtt még egy újabb falatot haraptam a szeletemből. – Azok után, ami Chicagoban történt, egyszerűen csak újra hasznosnak akartam érezni magam, mintha még mindig szolgálhatnék valamilyen célt a világban. Valamit akartam, amin a kezemmel is dolgozhatok, valamit, amire ránézhetek, és mondhatom, hogy az enyém, valamit, amit teljesen egyedül csináltam. És kurvára nem akartam hagyni, hogy John Dawson lecsapjon rám, és magának tulajdonítsa az egészet.

– De te nem... – Alex kérdése elakadt, ahogy a szemei az én szemeimre szegeződtek. – Mi van a pénzzel? Nincs szükséged pénzre, Nicholas? Úgy értem... azt mondtad, hogy nagyjából otthagytad a chicagoi állásodat, és nem mintha a világítótorony pénzt hozna...

– Van egy vagyonkezelői alapom.

– Mi az?

– Egy vagyonkezelői alap – ismételtem meg. – Egy, amibe anyám és apám sok pénzt tettek bele, amíg felnőttem. Úgy volt, hogy az orvosi egyetemre használom, aztán pedig arra, hogy vegyek belőle egy első lakást. És amikor készen állok, a megmaradt pénzből letenni egy tekintélyes összegű előleget egy álomotthonra, talán még néhány ezret is félretenni egy tisztességes esküvőre.

– Mekkora összeg van a vagyonkezelői alapodban? – Alex mormogta, mielőtt feltartotta a kezét. – Bocsánat. Erre nem kell válaszolnod. Tudom, hogy ez udvariatlan volt.

– Elég. – Vigyorogtam.

– Várj. – Alex a homlokát ráncolta. – Nicholas, hagytad, hogy megvádoljalak azzal, hogy a nagynéném pénzét használod, miközben egész idő alatt volt egy vagyonkezelői alapod? Miért nem mondtad el nekem?

– Mert rájöttem, hogy jobb, ha megtartom magamnak. Az emberek elég furcsán viselkednek, ha rájönnek. – Megvonom a vállamat. – És nem akartam, hogy Briton Bayben elterjedjen a híre, hogy gazdag vagyok.

– Mit szólnak a szüleid? Arról, hogy a vagyonkezelői alapodat egy világítótorony megvásárlására használod?

– Ó, utálják. – Felkacagtam, bár nem volt kedvem nevetni. – Őszintén szólva, néha, amikor visszamegyek látogatóba, az az érzésem, hogy ők is utálnak. Én vagyok a lehető legrosszabb eredményük. Gyakorlatilag munkanélküli és a tengerparton élek.

– Igen, de neked bármilyen munkád lehetne – mondta Alex. – A pokolba is, még saját vállalkozást is indíthatnál.

– Persze, ha lenne fogalmam arról, hogy mit csinálok, amikor ilyen dolgokról van szó.

– Megtanulhatod – vigyorgott Alex. – Komolyan. Bárki, aki véletlenszerűen vesz egy világítótornyot egy szeszélyből, és megtanulja, hogyan kell azt saját maga megjavítani, valószínűleg bármit meg tud csinálni, amit csak akar.

– Köszönöm a bizalmat, Alex.

– Bármikor.

– És mi a helyzet veled? – kérdeztem. – Mit gondol a családod az újságírói karrieredről?

– Utálják – sóhajtott fel Alex. – De ez azért van, mert nem kellett volna veszélyes helyzetekben töltenem az életemet. A középiskola és a zenekar után szerepet ajánlottak egy sorozatban...

– Várj. Tényleg? – Le voltam nyűgözve, de igyekeztem mindent megtenni, hogy ne mutassam ki. – Egy lemezszerződés ajánlatból jutottál el a tévés szereplésig?

– Mit is mondhatnék? Tudod, Hollywoodban születtem és nevelkedtem. És én lettem volna az egyik főszereplő is, hiszen úgymond a családnevemre fogadtak, hogy a kezdeti nézőket vonzzam – folytatta Alex.

– De... visszautasítottam, akárcsak a lemezszerződést. Féltem, hogy egy olyan pályán ragadok, amiről nem voltam benne biztos, hogy boldoggá tesz. És utáltam volna híresnek lenni egy olyan munkáért, amire nem vagyok büszke.

– Nos, ha ez számít valamit, szerintem csodálatos lettél volna a tévében.

– Mire alapozva?

– Az a tény, hogy gyönyörű vagy – mondtam. – És van benned egy bizonyos báj, ami szerintem jól mutatna a közösségi médiában, azokban a késő esti interjúkban. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy még nem lőttek le, annak ellenére, hogy milyen emberek között vagy rendszeresen.

– Köszönöm? – nevetett Alex. – Úgy értem, büszke vagyok arra, hogy többen is fenyegettek már azzal, hogy meghúzzák a ravaszt, de még nem húzták meg.

– Látod? Tökéletes a tévének. – Én is nevettem. – De most komolyan. Örülök, hogy találtál egy olyan karriert, amiben úgy érzed, hogy... kiteljesedtél. Nehéz dolog kitalálni, hogy valami tényleg boldoggá tesz-e vagy sem.

– Boldoggá tett a sebészi hivatás?

– Nem tudom – vallottam be.

– Akkor remélem, hogy egy nap te is megtalálod, ami boldoggá tesz. – Alex egy mosollyal ajándékozott meg.

Viszonoztam az arckifejezést, még akkor is, ha hirtelen szédítő visszhangja lett a fejemnek és a szívemnek, ahogy az ereimben friss zavarodottság szivárgott át.