9.-10. Fejezet

 

Kilencedik fejezet

Alex

 

Fordította: Aemitt

 

– Hahó! Örvendek, hogy megismerhetem – üdvözölt egy férfi, aki az ajtóban állt. – Ön a ház jelenlegi tulajdonosa?

Csendesen bámultam vissza rá, az agyam lassan felébredt és összekötötte a pontokat. Miután tegnap este hazasétáltam Nicholasszal, túl sokáig maradtam fent, hogy megpróbáljam elterelni a gondolataimat arról a csókról, aminek az lett a következménye, hogy különböző újságcikkek nyúlüregébe csöppentem a patkánymérgezésről, és konkrétan arról, hogy volt-e valaha is gyanús haláleset Briton Bayben. Egy bizonyos ponton már nem is tudtam felidézni, hogy mit találtam a keresésem során, az agyam túlságosan kimerült az alváshiánytól, de mégsem voltam elég fáradt ahhoz, hogy Nicholas csókját kitöröljem a friss emlékeimből.

Picsába.

Csak azt akartam, hogy elfelejtsem, ahogy a szája az enyémre tapadt. Csak azt akartam, hogy ne kelljen többé gondolnom a szikrákra, amelyek az egész bőrömön fellobbantak, a legelső pillanattól kezdve, hogy megérintett, a legelső pillanattól kezdve, hogy megcsókolt. Egyszerűen nem volt időm foglalkozni a pillangókkal, amelyek minden alkalommal előbukkantak, amikor eszembe jutott, ahogy Nicholas gyönyörűnek nevezett, és a bók váratlanul ért. És emiatt kétségbeesetten akartam egy hálót felállítani a gyomromban, alig vártam, hogy elkapjak minden kóbor pillangót, és az érzelmeimet visszahelyezzem a megszokott helyükre.

De amíg nem tudtam kezelni a tegnap estével kapcsolatos érzéseimet, addig színlelnem kellett, amíg nem megy. Mély levegőt vettem, egy pillanatra összeszedtem magam, mielőtt válaszoltam az ajtóban álló férfinak. – Igen, én vagyok a ház jelenlegi tulajdonosa. Megkérdezhetem, hogy ki kérdezi...

– John Dawson. – A férfi rámosolygott, mielőtt folytatta. – Szóval, gondolom, ez azt jelenti, hogy maga Beth Cooper... fia.

– Majdnem. Az unokaöccse vagyok, Alex Cooper.

– Áh. Unokaöcs – bólintott John a saját szavaira. – Nos, őszinte részvétem a vesztesége miatt. Beth Cooper volt...

– Nem ugorhatnánk át ezen a részen? – könyörögtem. – Sajnálom. Csak az elmúlt napokban sokat hallottam ezt az egész „őszinte részvétem a veszteségedért” dolgot. Ez egyszerűen... lehangoló.

– Megértem. – John ismét bólintott. – Nem bánná, ha bejönnék? Szeretnék beszélni önnel egy érdekes lehetőségről.

– Persze – mondtam, és épp csak annyira nyitottam ki az ajtót, hogy John be tudjon menni.

Miután sikeresen az ajtó túloldalára ért, John megfordult, hogy rám nézzen. – Édes Istenem! Pont úgy néz ki, mint ő.

– Köszönöm – motyogtam, és máris keresztbe tettem a karjaimat a mellkasom előtt. – Nos, mit is mondott az előbb arról az érdekes lehetőségről?

– Persze – folytatta John. – Tudatni akartam önnel, hogy egy igazi aranybányán ül ezzel az ingatlannal, Alex. Van fogalma róla, mennyit ér ez a telek?

– Gondolom, annyit ér, amennyit hajlandó fizetni érte? – Viccelődtem, miközben visszabámultam Johnra, és felmértem.

Nagyon hasonlított Peter Almontra, kifogástalanul szabott öltönye és olasz bőrcipője volt. Egyértelmű volt, hogy a férfinak drága ízlése van, és minél tovább figyeltem az öltözékét, annál jobban felállt a szőr a tarkómon.

Nicholas csal legyintett Johnra, hogy nem jelent veszélyt, de én jobban tudtam, minthogy feltételezzem, hogy Johnban nincs semmi veszélyes, csak mert úgy tűnt, hogy nem az a gyilkos típus. Az első benyomások alapján persze nem tudtam volna elképzelni, hogy John megöl valakit, de leginkább azért, mert nem akarta volna összepiszkolni a ruháját.

De az újságírói pályafutásom már régen megtanított arra, hogy az emberek alábecsülése néha halálos hiba lehet.

– Nem régóta van BritonBayben, ugye? – kérdezte John.

– Nem.

– Akkor valószínűleg még nem volt itt elég sokáig ahhoz, hogy észrevehesse.

– Mit nem vettem észre?

– Azt, ahogy a város lassan hanyatlik – válaszolta John. – Szomorú a helyzet, Alex. Briton Bay régen olyan élénk volt, de az utóbbi időben mintha egyre inkább veszítene a lendületéből. És úgy mondom, mint, aki BritonBayben született és nőtt fel, megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy ez a hely már nem lesz többé életképes.

– Kinek életképes? – erőltettem meg a kérdést. – Briton mindig életképes lesz valaki számára, különösen az itt élők számára, akik egész évben itt élnek.

– Ez azonban nem elég, ugye? – John úgy tette fel a kérdést, mintha a válasz nyilvánvaló lenne. – Britonnak szüksége van turistákra, Alex. És olyan emberekre is szüksége van, akik nem félnek befektetni a városba.

– És hadd találjam ki. Ez visszavezet minket ahhoz az izgalmas lehetőséghez?

– Bingó. – Vigyorgott John. – Alex, esélye van arra, hogy megmentse Briton Bayt.

– Hogyan? – Úgy tettem, mintha nem tudnám, mire akar kilyukadni a mondandójával, mert meg akartam adni neki az esélyt, hogy a saját szavaival magyarázza el a terveit.

– Ha eladja nekem ezt a házat, akkor a történelem részévé válik – folytatta. – Beth volt az utolsó ellenálló, amikor Briton Bay jövőjéről volt szó. És anélkül, hogy ő aláírta volna a megjelölt vonalat, nem tudtam volna elkezdeni az elképzeléseimet a többi tengerparti ingatlanra vonatkozóan sem...

– Megnézhetem?

– Mire gondolt? Hogy érti?

– BritonBay jövőjét – ismételtem John után. – Vannak tervei vagy makettjei? Vagy ez mind csak duma?

– Jöjjön el délután az irodámba, és mindent megmutatok – vigyorgott John. – És ígérem, Alex, el akarja majd adni nekem ezt a házat, ha meglátja, mit tervezek vele, ha meglátja, mennyivel jobbak lehetnek a dolgok valójában.

– Igen. Majd meglátjuk, hogy alakul – válaszoltam, mielőtt finoman a bejárati ajtó felé biccentettem. – Délután találkozunk, Mr. Dawson.

– Délután találkozunk, Mr. Cooper. – És ezzel John kilépett Beth házából, cipője hamarosan a verandán lépkedett.

 

*** *

 

Megjelentem John Dawson irodaházában, alig vártam, hogy végre egy percet tölthessek vele a tárgyalójában. Úgy éreztem, hogy ez volt a megtorlás a legutóbbi látogatásom az irodájában, amely anélkül ért véget, hogy a férfit akár csak megpillantottam volna. Bár, őszintén szólva, egy részem aggódott, hogy John ma reggeli megjelenése a küszöbömön nem volt több, mint egy lázálom, és ugyanolyan messze voltam a Johnnal való találkozástól, mint korábban.

De erről az elképzelésemről eloszlott a feltevés, amikor megláttam Mr. Dawson titkárnőjét, akinek az arcára mosoly ült ki. – Jó híreket kap ma, Mr. Cooper. Úgy tűnik, Mr. Dawson a nap hátralévő részében bent van.

– Tökéletes. – Az arcomon is mosoly jelent meg. – Ugye nem véletlenül van már a beosztásában, hogy én is benne vagyok a napirendjében? Úgy értem, ő volt az, aki meghívott az irodájába, úgyhogy gondoltam...

– Ne aggódjon. Benne vagy a napirendben. – Egy pillanatra lenézett a számítógép képernyőjére, mielőtt újra megszólalt. – Úgy tűnik, most fejezi be a megbeszélést Mr. Garrisonnal, aztán maga következik a listáján.

– Mr. Garrison? A temetkezési vállalkozó?

– Igen, pontosan.

– Miről akar beszélni Mr. Dawson és Mr. Garrison? – kérdeztem. – Van... van valaki, aki közel áll Mr. Dawsonhoz... Istenem. Valaki... elhunyt?

Nem voltam biztos benne, hogyan közelítsem meg a témát, aggódtam, hogy valahogy megsértem a titkárnő érzését.

De a tekintetét rám szegezte, és a hangja lehalkult, miközben így felelt: – Nem arról van szó, hogy valaki... elhalálozott volna. Egy ingatlanügylet miatt találkoznak. Ezt titokban kell tartani, de mivel tudom, hogy John ugyanezt az üzletet kiterjeszti majd rád is, gondolom, szeretnéd tudni, hogy nem vagy egyedül, amikor az ingatlanodat a projektre írod alá.

– De én azt hittem, hogy John üzlete csak a tengerparti ingatlanokról szól – töprengtem. – Miért írna alá Mr. Garrison ezt az üzletre? Hacsak nincs valami olyan tulajdona, amiről nem tudok...

Gondolataimat Mr. Garrison szakította félbe, amint átsétált az iroda előterén. Olvashatatlan arckifejezés volt rajta, és amikor a tekintete találkozott az enyémmel, az arckifejezése olvashatatlanból idegessé vált, az arcán hirtelen sokk és rémület jelent meg.

Mondani akartam valamit neki, de Mr. Garrison gyorsan elhagyta az épületet, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna felém. És mire elfordultam az ajtótól, Mr. Dawson már ott állt előttem, széles mosollyal az ajkán.

– Mr. Cooper! – kezdte, és megveregette a vállamat. – Üdvözlöm az irodámban.

 

*** *

 

JohnDawson irodája pompás volt.

Nem voltam benne biztos, hogy kit próbál lenyűgözni a mennyezetéről lelógó kristálylámpákkal, a szoba minden sarkát díszítő drága bőrbútorokkal, vagy a padlót borító furcsa és egzotikus fekete-fehér szőrmékkel, de a szerep iránti elkötelezettsége kellemetlenül érintett.

Kezdtem azt érezni, hogy John nem feltétlenül gazdag ember, de az biztos, hogy azt akarta, hogy annak gondoljam. És ez az igény, hogy higgyek az állítólagos mítoszában, azonnal a gyanúsítottak listájára tette őt, amikor Beth haláláról volt szó, még akkor is, ha még mindig hiányzott mindenféle bizonyíték.

Egyszerűen nem bíztam egy olyan emberben, aki ennyi erőfeszítést tett azért, hogy egy hazugságot fenntartson magáról, bármennyire is ártalmatlannak tűnt John egyébként.

– Szereti a whiskyt, Alex? – kérdezte John, a keze az íróasztala alá nyúlt, és hamarosan két poharat és egy üveg alkoholt tett az asztalra.

– Nem igazán – válaszoltam. – És délben általában nem is szoktam inni.

– Hmm – hümmögött John. – Tudja, régebben jobban érdekeltek az ilyen társadalmi szabályok, mielőtt befektetés útján bekerültem az ingatlanbizniszbe. A legtöbb napot teljesen józanul tudom eltölteni, egy cseppet sem iszom, és egy cseppet sem szívok, az Istenre esküszöm. De aztán vannak azok a napok, amikor az ember csak arra vágyik, hogy fogjon egy erős italt, és remélje, hogy a nap további része sokkal simábban telik.

– Kemény ügy?

– Ez a legrosszabb – vigyorodott el John. – De egyben az egyik leghálásabb is. Képesnek lenni arra, hogy a semmiből felépítsek valamit, képesnek lenni arra, hogy egy helyet újra életre keltsek... azt hiszem, ez áll a legközelebb ahhoz, hogy kielégítsem a bennem lakozó irányításmániást. És ez az egész eléggé kifizetődőnek tűnik, ha képes táplálni a maximalista fenevadat. – John ezután témát váltott, miközben töltött magának egy pohár whiskyt. – Magának is ez az érzése? Az újságírói karrierjével?

– Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire gondol.

– Mintha csak a világot próbálnád rendbe tenni – folytatta. – Nem ezért töltötted azokat a hónapokat azzal, hogy levadásszad azt a kartellt? A pokolba is, nem ezért teszel bármit is? – John egy pillanatra megállt, miközben felhajtott egy kortyot az italából. – Csak azt mondom, úgy tűnik, hogy téged és engem ugyanaz a bogár csípett meg, Alex Cooper. Csak egy kicsit másképp fejeződik ki a DNS-ünkben.

– Igen. Talán így van – motyogtam.

John hatalmas vigyorral nézett rám. – Nem kell ezt tenned.

– Mit kell tennem?

– Úgy tenni, mintha csak valami kitömött póló lennél – folytatta. – Eleget olvastam rólad, Alex, hogy tudjam, milyen fickó vagy. Zseniális vagy. És világlátott. És rohadtul túl tapasztalt és tehetséges ahhoz, hogy még egy másodpercet is BritonBayben tölts. Ez a város nem elég nagy neked.

– Éppen ezért hajlandó vagy egy rakás pénzt felajánlani nekem a házért, igaz? Hogy minél előbb eltűnhessek Briton Bayből, és visszatérhessek a mesés életemhez? – Nem tudtam megállni, hogy ne kuncogjak John hízelgő taktikáján.

– Meglesz – kacsintott John. – De mielőtt rátérnénk a lényegre, szeretnék mutatni neked valamit, amin dolgozom.

John átrakta a poharát és az üveget a közelében lévő ablakpárkányra, mielőtt visszasétált az íróasztalához. Ezután ismét annak fafelülete alá nyúlt, de ezúttal egy meglehetősen nagy, miniatűr Briton-öböl másolatát hozta elő, pontosan megtervezett épületekkel és körös-körül kék vászonnal, amely a tengerpart különböző szögeit ábrázolta.

Valóban lenyűgöző modell volt, és amikor észrevettem a világítótorony belsejében lévő aprócska villanykörtét, ami arra utalt, hogy be- és kikapcsolható, egy hanggal fejeztem ki csodálatomat John alkotása iránt.

– Mesés, ugye? – Úgy tűnt, John észrevette az elismerésemet. – Istenem, hetekbe telt, mire ezt megépítettem. Szerencsére volt egy kis szabadidőm, amíg arra vártam, hogy valaki visszahívjon egy szerződéssel kapcsolatban, de akkor is. Ez majdnem a végletekig lökött. Amúgy eléggé szeretem a kézművességet, de ez a projekt új szintre lépett.

– Ez az egyik leghihetetlenebb dolog, amit valaha láttam – jegyeztem meg, miközben a tekintetem a miniatűr BritonBay apró házaira szegeződött. – Fel kellett térképezned a város egy változatát, mielőtt egyáltalán belekezdtél volna?

– Igen – ismerte el John. – És aztán a Google Maps-en lévő helyek fotóit kellett összevetnem, nem is beszélve arról, hogy körbejártam a várost, és megpróbáltam felvázolni a különböző égtájakat.

– Nos, nehogy bárki is azt mondja, hogy nem vagy olyan ember, aki elhivatott a munkája iránt.

– Csak azt akartam, hogy megmutathassam az embereknek a látásmódomat – magyarázta John. – Néha úgy gondolom, hogy nem elég, ha megvannak a megfelelő szavak. A megfelelő szemlélet is kell hozzá.

John a város makettjének egy részére mutatott, ujja közvetlenül az apró világítótorony mellett időzött. – Tessék. Pontosan itt. Van fogalmad róla, mit tudnánk kezdeni egy turisztikai látványossággal pont itt? Mennyi látogatót tudnánk szerezni a sétányon?

– Azt hittem, hogy a társasházak érdekelnek.

– Minden érdekel – vigyorodott el John. – Turisztikai látványosságok. A sétányok. Lakóparkok. Én csak jót akarok Briton Baynek, te nem?

– Mi az a kis jelző? – Kérdeztem, és egy kis piros négyzet felé biccentettem, amely a világítótorony oldalát szegélyezte.

– Az csak azt jelenti, hogy még nem adták el – magyarázta John.

– Szóval a város hivatalosan még nem írta alá a projektedet sem?

– Nem a város miatt aggódom – folytatta John. – Hanem emiatt a piros négyzet miatt.

John Beth tengerparti házának mini-utánzatára mutatott, miközben mosoly ült ki az arcára. – Szóval, mennyit kérsz érte?

– Nem igazán tudom, hogy...

– Gyerünk, Alex. – John megrázta a fejét. – Ne tégy úgy, mintha bármi többet akarnál befektetni Briton Baybe, mint amennyit már megtettél. Nem akarsz visszamenni New Yorkba?

– Csak jót akarok tenni Bethnek, bármi is legyen ez a döntés – vallottam be. – És... ha ő kitartott, amikor arról volt szó, hogy eladja neked a házát, akkor kezdem azt hinni, hogy jó oka volt rá.

– Nem volt – harsantak John szavai. – Beth csak egy ellenzéki volt. Ezt te is tudod. Szeretett szembe menni az árral, még akkor is, ha ez fájt neki.

– Hányszor próbáltad megvenni tőle? – kérdeztem lazán, még akkor is, amikor gondolatban elővettem egy tollat és egy papírt, és ettől kezdve John összes válaszát megjegyeztem.

– Csak néhányszor. – Megvonta a vállát. – De soha nem engedett, bármi is történt.

– És miből gondolod, hogy én fogok?

– Mert kevesebbet veszíthetsz, ha átadod nekem a kulcsokat – válaszolta John. – És még többet nyerhetsz. Szóval térjünk a tárgyra, Alex. Hogy hangzik neked másfél millió?

– Nem hiszem, hogy Beth ennyit fizetett érte...

– Az inflációval is számolnod kell – szakított félbe John. – És csak az a tény, hogy Beth Cooper ott lakott, jócskán megnöveli a ház értékét. Valami szuperrajongó szívesen lakna ugyanabban az ingatlanban, még akkor is, ha társasházzá alakítják.

– Ez rengeteg pénz, John.

– Tudom – vigyorgott John. – Akkor megegyeztünk, vagy mi lesz?

– Majd... átgondolom.

– Alex, legyünk őszinték...

– Meggondolom, John – ismételtem meg. – Ígérem.

– Rendben. – John látszólag lecsüggedt, ahogy bámult rám.

Én pedig csendben lestem a város másolatára, miközben morbid gondolatok kavarogtak az agyamban.

Vajon meddig volt hajlandó elmenni John Dawson, hogy valóra váltsa az álmait?

Azt mondta, hogy a nagynéném szeretett szembe menni az árral, még akkor is, ha az fájt...

Ő volt az, aki bántotta őt?

És ha John Dawson volt az, aki megölte a nagynénémet, vajon engem is meg akart ölni?

Tízedik fejezet

Nicholas

 

Fordította: Aemitt

 

Már öt perce kopogtam Alex bejárati ajtaján.

Az ötvenedik kopogás után jutott eszembe, hogy Alex egyáltalán nincs itthon. Bár egy másik részem azon tűnődött, hogy Alex csak el akart kerülni engem a tegnap esti csókunk után. Nem lepett volna meg, ha megpróbálja elnyomni a velem kapcsolatos gondolatokat, ahogy én is megpróbáltam elnyomni a vele kapcsolatos gondolatokat.

Mert volt némi igazság abban, amit Alex mondott a sétányon.

Mindketten szomorúak voltunk Beth halála miatt, és talán csak próbáltuk feldolgozni a gyászunkat, hogy vigaszt találjunk egymásban. Mégis, miután ledobta a bombát, hogy Beth-t talán megölték, szemmel akartam tartani Alexet, hátha valaki nem rajongott a szaglászásáért. Mert addig csak annyit tudtunk, hogy ha valaki megölte Beth-t, akkor legalább egyszer már megúszta a gyilkosságot.

És volt egy olyan érzésem, hogy ha nem vagyunk óvatosak, megint megúszhatják, ha eléggé igyekeznek eltüntetni a nyomokat.

Ezért is rontottam be Beth lakásába, és használtam a pótkulcsot, amit hónapokkal ezelőtt adott nekem. Hirtelen kedvet kaptam ahhoz, hogy szobáról szobára átfésüljem a házát, és megbizonyosodjak arról, hogy nincsenek-e rejtett kamerák vagy lehallgató készülékek felszerelve a házban. Aggódtam, hogy bármilyen előrelépést is tett Alex annak megállapításában, hogy ki ölte meg Beth-t, könnyen alááshatja, ha valaki minden lépését figyeli.

De ahogy belenéztem a szekrények belsejébe és átnéztem a különböző mosdókagylók alját, nem találtam semmilyen bizonyítékot a törvénytelen cselekedetre. Folytattam azonban a keresést, mert biztos akartam lenni benne, hogy Alexet nem sikerült utolérnie a kitartó érdeklődése miatt.

És épp amikor eltávolodtam a mosogató aljától, hallottam, hogy Beth bejárati ajtaja becsapódik, amit hamarosan lépések hangja követett, amelyek az egész házban visszhangoztak.

A francba.

Sietve távolodtam el a mosogatótól, miközben felálltam, de már késő volt. Mielőtt észbe kaptam volna, Alex a konyha közepén állt, keze a csípőjén támasztva, a feje pedig oldalra billentve. – Mit keresel a házamban?

– Én csak... – Egy pillanatra szünetet tartottam, miközben mérlegeltem az őszinteség előnyeit és hátrányait, végül úgy döntöttem, hogy egyszerűen elmondom Alexnek az igazat. – Csak poloskákat kerestem. Rejtett kamerákat. Ilyesmiket.

– Miért?

– Mert egy gyilkossági ügyben nyomozol egy kisvárosban – magyaráztam. – Ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb valaki rájön, hogy mire készülsz.

– Jó. Talán ez újabb nyomra vezet...

– Vagy a temetésedet fogja előidézni – vágtam közbe. – Alex, feltételezed, hogy bárki is bántotta Beth-t, nem akarna téged is bántani...

– Nem. Tudom, hogy bárki is bántaná Beth-t, valószínűleg engem is hajlandó lenne eltüntetni az útból – válaszolta a mondatom közepén. – De engem nem érdekel. Szükségem van egy újabb nyomra, Nicholas, különben megőrülök. – Alex hangosan felsóhajtott. – Elegem van abból, hogy az egész rohadt város gyanúsított. Ha le tudnám szűkíteni a kört, legalább lenne egy jó kiindulópontom.

– Egyébként hol voltál? – Kérdeztem, és igyekeztem mindent megtenni, hogy témát váltsak. – Úgy nézel ki, mint aki épp most látott egy szellemet.

– Hát, valahogy úgy éreztem – bólintott Alex, mielőtt válaszolt volna a kérdésre. – John Dawson egy furcsa fickó, nem igaz? Majdnem olyan, mintha kísértene, vagy ilyesmi.

– Szerinted mi kísérti?

– Az, hogy képtelen megvalósítani a legnagyobb álmát – motyogta Alex. – Az a tény, hogy Beth nem adta el neki a házát, ami miatt a John-Dawson által szponzorált Briton Bay kis verziója kikerült a kezei közül.

– Megmutatta neked a város makettjét, ugye? – Fintorogtam. – Mondtam neki, hogy hagyja ezt abba. Persze, jól néz ki, de emellett úgy fest, mint egy szupergonosz vagy ilyesmi.

– Biztos vagy benne, hogy nem az?

– Bízz bennem – érveltem. – John Dawson nem a megfelelő ember. Körülbelül annyira képes gyilkosságra, mint egy használtautó-kereskedő.

– Én történetesen úgy gondolom, hogy a használtautó-kereskedők bőven képesek gyilkosságra. – Alex a homlokát ráncolta. – Ez a védekezés nem állja meg a helyét nálam.

– John nem gyilkos – erősködtem. – Tarthatod a listádon, ha akarod, de az nem vezet sehová.

– Rendben – engedett Alex, mielőtt kíváncsi pillantást vetett rám. – Tudod, hogy mi van a világítótoronnyal?

– Hogy érted ezt?

– Megjelölte a világítótornyot, mint olyan ingatlant, amit még nem adtak el neki. De ennek nem igazán volt értelme számomra, mert azt hittem, hogy a világítótorony a város tulajdona. – Alex megvonta a vállát.

– Csak furcsának tűnik, hogy maga a város lenne az egyik utolsó ellenfele John újjáélesztési terveinek.

– Azért, mert a világítótorony az enyém – vallottam be halkan.

– Hogy érted, hogy a tiéd a világítótorony? – nyomult rá Alex. – Azt hittem, a városé a világítótorony valamilyen támogatás révén, és te csak...

– A terület gondnoka? – kérdeztem.

– Igen. Olyasmi – válaszolta Alex. – Legalábbis ezt beszélték az utcán.

– Nos, meglepetés, meglepetés, a legutóbbi pletyka, amit hallottál, téves volt.

– Miért nem mondtad el, hogy a világítótorony a tiéd? – Alex kérdése halkan hangzott el. – Ez elég nagy dolognak tűnik ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk.

– Nem hagytam figyelmen kívül, Alex. Különben is, nem mintha megkérdezted volna...

– Persze, de nem is említetted – rázta Alex a fejét. – Csak azt nem értem, miért titkoltál el előlem ilyesmit.

– Nem titkoltam el előled...

– Ezért ismered olyan jól Johnt? – szakított félbe Alex. – Mert már milliószor kérte, hogy megvehesse tőled a világítótornyot?

– Valahogy úgy – válaszoltam.

– Francba, Nicholas. – Alex mély levegőt vett. – Bassza meg.

– Mi az? Mi a baj?

– Azt hittem, bízhatok benned.

– Ki mondta, hogy nem bízhatsz?

– Nem, nem érted. – Alex a kezét a fejéhez emelte, és az ujjaival gyengéden megdörzsölte a halántékát. – Nicholas, ha eltitkoltál előlem információkat, az azt jelenti, hogy nem vagy megbízható információforrás. Azt jelenti, hogy nem számíthatok teljesen arra, hogy elmondod az igazat. Ez azt jelenti, hogy kompromittálódsz, és ha kompromittálódtál, akkor sajnálom, de nem tudom, hogy továbbra is bevonhatlak-e abba, hogy utánanézz, mi történt Beth-szel...

– Jackson Freeman.

– Tessék?

– Jackson Freeman – motyogtam. – Ha mindent tudni akarsz rólam, csak ennyit kell tudnod. Csak... nézz utána.

– Ki a fene az a Jackson Freeman?

– Majd meglátod. – Kilélegeztem. – Ha ez segít, azt hiszem, még mindig Chicagóban van a székhelye.

– Nicholas, miről beszélsz egyáltalán...

– Te egy riporter vagy, Alex. Tudod, hogyan kell csinálni a következő részt – mondtam, miközben elhaladtam mellette, a lábam már a bejárati ajtó felé tartott. – És ha végeztél a kutatásoddal, eldöntheted, hogy kihagysz-e engem a nyomozásodból. Vagy hogy egyáltalán akarsz-e még valaha beszélni velem.

– Nicholas, várj...

Figyelmen kívül hagytam Alex reagálását, miközben becsuktam magam mögött Beth ajtaját. De mielőtt tovább jutottam volna, a lábam hirtelen megfagyott a verandán, az ujjaim jéghideggé váltak, ahogy a világítótoronyra bámultam.

Szent szar!

Épp most adtam Alexnek a hatalmat, hogy tönkretegye az életemet Briton Bayben. Ha el akart pusztítani engem, abszolút megtehette. Kiszivárogtathatná a történetemet a helyi újságoknak, hogy én legyek az a szörnyeteg, aki elmenekült a régi élete elől, és szeszélyből megvásárolta a világítótornyot, kétségbeesetten vágyva egy kis változatosságra, kétségbeesetten egy olyan városba, ahol senki sem ismeri a nevemet.

És nem tudtam volna megakadályozni, hogy mindenkinek elmondja az igazat.

Ahogy lassú sétámat megkezdtem visszafelé a világítótoronyhoz, próbáltam meggyőzni magam arról, hogy Alex Cooper nem érdekelt abban, hogy lángra lobbantsa a világomat.

És ha kiderülne, hogy mégis, csendben reméltem, hogy nem gyújtja fel az egészet, csak azért, mert megteheti.