19.Fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

Alex

 

Fordította: Aemitt

 

Megjelentem John irodájában napszemüvegben.

Többször is megnéztem az előtér tükrében, és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy inkább Keanu Reevesre hasonlítok, és kevésbé egy fickóra, aki az éjszakát azzal töltötte, hogy álomba zokogta magát. Beth leégett otthona és aközött, hogy megtudtam, hogy akár egy évig is halálos beteg volt, anélkül, hogy nekem bármit is mondott volna róla, sokkal durvábban hatott rám, mint, amire BritonBayben valaha is számítottam.

És ott volt még az a kis dolog, hogy beleszerettem Nicholas Bowmanbe.

De most nem volt időm megfejteni a belső érzelmeimet, mert ebben a pillanatban éppen Nicholas mellett ültem John várótermében. Nicholas is napszemüveget viselt, de leginkább szolidaritásból. Tegnap este nem sírt, amennyire meg tudtam állapítani, de miután látta, hogy egy napszemüveget teszek fel az arcomra, felkapta a sajátját.

Ez volt a másik ok, amiért beleszerettem ebbe a férfiba, az, ahogyan olyan könnyedén képes volt empátiát mutatni anélkül, hogy nagy ügyet csinált volna belőle, és anélkül, hogy mindez saját magáról szólt volna.

Nem.

Belülről belerúgtam magamba, amikor eszembe jutott, hogy nem azért vagyok itt, hogy elemezzem, mit érzek Nicholas iránt. Egy küldetés miatt voltam itt, és arra kellett koncentrálnom, hogy véghezvigyem, ha valaha is igazságot akarok szolgáltatni a nagynénémnek.

– Mi értelme megint az oroszlán barlangjába jönni? – mormogta Nicholas. – Találkozót akarunk ma összehozni Johnnal, vagy mi?

– Nem – válaszoltam. – A mai nap egyetlen célja, hogy megnézzük, kinek van még találkozója Johnnal.

– És mi van, ha kijön az előcsarnokba, és megkérdezi, miért vagyunk itt?

– Nem csak neki van itt irodája – mondtam. – Bármikor mondhatjuk, hogy azért jöttünk, hogy... – Az egyik iroda ajtaját bámultam, és próbáltam elolvasni a betűket egészen a folyosó végén. – Mrs. Murray?

– Mrs. Murray a gimnázium tehetséges diákoknak szóló programjának vezetője.

– Nagyszerű. Akkor mondjuk azt, hogy egy cikken dolgozom a kisvárosok tehetséges diákjairól, hogy hogyan viszonyulnak a nagyobb városok tehetséges diákjaihoz, valamit a szabványosított tesztek egyenlőségéről, valamit a magánfinanszírozásról, bedobhatunk valamit a tanfolyamok hozzáférhetőségéről... – Soroltam a témákat az álcikkem témájához. – Őszintén szólva, minél homályosabban hangzik, annál fontosabbnak is hangzik, mintha az egész rendszerrel egyszerre szállnék szembe.

– Túlságosan is jól tudsz kamuzni, Alex Cooper.

– Igen, ez a területtel jár – ismertem el. – Az újságírás első számú szabálya? Soha ne hagyd, hogy izzadni lássanak.

Épp amikor befejeztem a beszédemet, egy tengerészkék öltönyös férfi lépett be az előcsarnok ajtaján. Fontosnak tűnt, még inkább annak köszönhetően, hogy kétoldalt biztonsági őrök álltak mellette.

– Ez meg ki? – Suttogtam Nicholasnak, a szememet az idegenre szegezve. – Britonból való?

– Britonból való? – ismételte meg Nicholas kissé szórakozottan a kérdésemet. – Igen. Ő BritonBay polgármestere.

– Várjunk csak. Micsoda? – Zavarodottan álltam az új fejlemény előtt. – Úgy tudtam, hogy Bernard Paul még mindig a polgármester...

– Igen, az is. Az ifjabb Bernard Paul – magyarázta Nicholas. – Csak az elmúlt egy évben lett polgármester. Bár, amennyire én tudom, inkább hollywoodi karriert futna be, minthogy egy kisvárosról gondoskodjon.

– Miből gondolod ezt?

– Úgy értem, csak nézz rá. – Nicholas megvonta a vállát. – Basszus, a cipője többe kerül, mint egy tanár fizetésének a fele BritonBayben. Csak úgy tűnik, nem igazán való neki a kisvárosi élet, tudod?

– Meg tudod mondani, mennyibe kerül valakinek a cipője?

– Van egy vagyonkezelői alapom, emlékszel? – vigyorgott Nicholas. – Bízz bennem. Sok olyan ember között jártam, akinek sok drága holmija volt.

– Szerinted mit keres itt... ó. – A kérdésemre a polgármester azonnal válaszolt, egyenesen John irodája felé vette az irányt a folyosó túloldalán. – A francba. Ez nem lehet jó.

– Gondolod, hogy a polgármester is benne van?

– Az előbb azt mondtad, hogy inkább Hollywoodban lenne a helye, mint BritonBayben – grimaszoltam. – Kíváncsi vagyok, hogy a polgármester maga mennyit fektetett be John tőkéjéből, csak hogy beindítsa a dolgot. Valószínűleg mindenkinél jobban ki akar költözni BritonBayből.

– Francba – motyogta hirtelen Nicholas, mielőtt a fogai között sziszegve kifújta a levegőt.

– Micsoda? Mi az?

– Úgy néz ki, újabb rossz híreket kaptunk – mondta, és az előcsarnok ajtaja felé biccentett.

Egy férfi lépte át az épület küszöbét, fehér laborköpenyt és vastag keretes szemüveget viselt, szőke haja a feje tetején ritkult. A férfi csak egy hűvös pillantást vetett ránk, mielőtt folytatta útját a folyosón, és meg sem állt John irodájáig.

– Ki a fene volt ez? – kérdeztem.

– Dr. Trager – sóhajtott Nicholas, miután megszólalt. – Szóval, most már John, a polgármester és Dr. Trager is egy helyiségben van.

– Mégis mi a fenéről beszélgethetnek? – A kérdésem csöpögött a szarkazmustól. – Az istenit! Valószínűleg egyenlő részekre osztják a várost.

– Persze, de mit kéne tennünk ellene?

– Azt hiszem, biztosan ki kell derítenünk, hogy Beth-t megmérgezték-e vagy sem – mondtam. – Mielőtt bármilyen hirtelen lépést tennénk. Tudom, hogy sokáig beteg volt, mielőtt meghalt, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt előre kitervelve. Amennyire tudjuk, valaki megmérgezte őt az elmúlt...

Bassza meg.

A hirtelen felismeréstől a szívem vadul megdobbant a mellkasomban, a félelem minden pórusomon átáramlott. – Mit is mondtál, mióta is van az új polgármester az élen?

– Csupán az elmúlt egy évben.

– Persze, ami nagyjából ugyanennyi időbe telt, amíg a nagynéném megbetegedett és... meghalt.

– Szent szar. – Nicholas szeme elkerekedett. – Szerinted a polgármester segített megmérgezni Beth-t?

– Nem tudom – ráztam a fejem. – Viszont azt hiszem, tudom, hogyan deríthetnénk ki.

 

* ***

 

– Alex Cooper, ez volt az utolsó alkalom, hogy betörök veled valahová! – suttogta dühösen Nicholas, miközben követett engem a hullaházba. – Most komolyan. Ez az egyetlen eszköz az újságírói eszköztáradban?

– Ez a legjobb, amim van – válaszoltam, miközben befordultam egy újabb sarkon. – És igazából nem is törünk be. Láttad, hogy Mr. Garrison nyitva hagyta az ajtót. Jogilag csak két ember vagyunk, akik egy üres irodában sétálgatunk.

– Aha, biztos vagyok benne, hogy a zsaruk is így látják majd – gúnyolódott Nicholas.

Néhány lépéssel ezután mindketten bent voltunk Mr. Garrison irodájában. Gyorsan odasétáltam az íróasztalához, és egy percet sem vesztegettem, mielőtt kihúztam volna az egyik fiókot. – Nem hiszem, hogy sok időnk van. Nem sokat tudok Mr. Garrisonról, de azt tudom, hogy sosem szeretett túl sokáig távol lenni az irodájától, különösen hétköznap nem.

– Egyébként is, mit keresünk?

– Amikor Mr. Garrison megmutatta nekem Beth megváltozott rendelkezéseit, azokat, amelyekben a temetéstől a hamvasztásig terjedt a kívánsága, már akkor azt gondoltam, hogy itt valami nagyon gyanús – magyaráztam, miközben a kezem még mindig Mr. Garrison aktái között turkált. – Nem ismertem fel a kézírását, ezért arra gondoltam, hogy valaki más írta. De most, hogy már tudok a sorvadás szindrómáról, rájöttem, hogy tévedtem, legalábbis ezzel a részével kapcsolatban. Ha ennyire leépült volna, akkor nem tudta volna ugyanúgy fogni a tollat.

Tovább nézelődtem az íróasztalnál, miközben folytattam. – De még mindig úgy gondolom, hogy Mr. Garrison rejtegetett valamit előlem. Persze, Beth kórlapján a halál oka lehet, hogy sorvadási szindróma állt, de ha valaki tudta, hogy a nagynénémet megmérgezték, az Mr. Garrison volt.

– De ha tudott a mérgezésről, miért írta volna le azt valaha is? – gondolkodott el Nicholas. – Nem lenne jobb, ha ezt nem írta volna le?

– Nincs szükségünk olyan dokumentumokra, amelyek bizonyítják, hogy hazudott a halál okáról – válaszoltam. – Csak az eredeti dokumentumot kell megtalálnunk, azt, amit ő készített, mielőtt a meghamisítottat kiállította.

– Alex, miért tett volna ilyesmit? Készített volna egy igazit, mielőtt elkészítette volna a hamisat? Ennek semmi értelme – folytatta Nicholas. – És még ha készített is egy eredeti dokumentumot, nem dobta volna ki azonnal?

– Én... nem tudom – válaszoltam. – Én csak... kell lennie valamilyen bizonyítéknak, Nicholas. Kell lennie itt valaminek...

– Alex, nem hiszem, hogy ez...

– Kell itt lennie valaminek! – Kissé felemeltem a hangom, ahogy a pánik megtöltötte az ereimet. – Mert ha nincs itt semmi, akkor az azt jelenti... azt jelenti, hogy megússzák. Ha nem tudjuk bizonyítani, hogy Mr. Garrison hazudott a nagynéném halálának okáról... akkor ők nyertek, Nicholas. Kurvára nyernek. És én nem akarom, hogy nyerjenek, és te?

– Alex?

– Igen?

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjünk.

– Még nem. Talán csak kihagytunk valamit...

– Mi lenne, ha azzal kezdenénk, hogy átnézzük a fájlokat, amiket már letöltöttünk John gépéről? – javasolta Nicholas. – Szerintem jobban járnánk, ha azokat néznénk át, mint Mr. Garrison íróasztalán lévő aktákat kutatnánk át. És nem vagyok benne biztos, hogy amúgy is találnál bármi érdemlegeset, ahogy így átfutod a dokumentumokat. Egyszerűen nem tudsz most koncentrálni, Alex...

– Rendben. Átnézzük a már letöltött fájlokat – engedtem, és eltávolodtam az asztaltól. – De ha nem találunk semmit, akkor ma este visszajövünk ide.

– Aha. Gondoltam – mondta Nicholas fájdalmas arcot vágva, mielőtt elindult volna kifelé az ajtón.

 

*** *

 

– Találtál valamit?

– Egyelőre nem – válaszoltam, miközben az ujjam végiggörgetett a képernyőn. – Találtam azonban egy régebbi szerződést közöttük, ami nyilvánvalóan évezredekkel ezelőtt készült. Azt hiszem, ez volt az egyik első, még a letéti szerződés előtt...

– De semmi gyanús? Semmi Bethről?

– Semmi Bethről – válaszoltam, még mindig az előttem lévő digitális dokumentumokra koncentrálva. – De ez nem jelenti azt, hogy...

– Milyen régen is volt az évezredekkel ezelőtt? – Nicholas az ágy szélén lévő helyéről beszélt. – Mikor készült a régebbi szerződés Mr. Garrison és Mr. Dawson között?

– Néhány évvel ezelőtt, tulajdonképpen...

– Néhány évvel ezelőtt? – Nicholas eltávolodott az ágyától, és odasétált mellém az íróasztalhoz. – De ha néhány évvel ezelőtt készült, Alex, az azt jelenti, hogy vagy évekig szervezkedtek Beth ellen, vagy...

– Vagy?

– Vagy Mr. Garrison nem volt benne? – vetette fel Nicholas. – Egyáltalán, mik voltak a szerződés feltételei? Minden vagy semmi volt, mint az, amit letétbe helyezett?

– Nem. Függött attól, hogy... – Szünetet tartottam, a szerződés megfelelő szakaszához navigálva. – ...Mr. Garrison halálától. Úgy néz ki, hogy, amint meghal, Mr. Dawson veszi át az ingatlant.

– Vagyis Mr. Garrison így vagy úgy, de hajlandó volt odaadni az ingatlant Johnnak, függetlenül attól, hogy Beth eladta-e a tulajdonát vagy sem – mormogta Nicholas. – Nos, azt hiszem, ezt jó tudni. Legalább egy potenciális gyanúsítottat kihúzhatunk a listánkról...

– Ez csak álca.

– Micsoda?

– Nem valódi. Valószínűleg csak egy álszerződés. – Intettem a kezemmel, miközben bezártam a PDF-et.

– Valószínűleg azt akarták, hogy megtaláljam ezt, csak hogy lerázzanak a nyomukról, de baszódjanak meg, mert én eljutok az igazsághoz...

– Alex?

– Igen?

– Azt hiszem, talán szalmaszálakba kapaszkodsz. – Nicholas visszafogottan beszélt. – Azt hiszem, hogy te... azt hiszem, hogy talán túl közel állsz ehhez a történethez ahhoz, hogy objektív szemszögből nézd.

– Hogyhogy?

– Figyelsz magadra? – Nicholas hangjában aggodalom csengett. – Teljesen logikus, hogy azt hiszed, valami történt Beth-szel, és biztos vagyok benne, hogy John Dawsonnak is köze van hozzá. De ha azzal vádolod Johnt, hogy hamis fájlokat tett a számítógépére, csak azért, hogy megtaláljuk őket? Azt hiszem, ez egy kicsit túl messzire megy.

– Te nem tudod, hogy John mire képes...

– De igen, tudom – erősködött Nicholas. – Tudom, mit mondtam az előbb, de hidd el, pontosan olyannak látom őt, amilyen most. És, amit tudok róla, az azt súgja, hogy ha ő állna Beth megmérgezése mögött, sokkal nehezebb lenne kideríteni, mint átkutatni az asztali számítógépén lévő fájlokat a munkahelyén, vagy ok nélkül belerángatni Mr. Garrisont, főleg, hogy Mr. Garrison így is, úgy is hajlandó lett volna eladni neki...

– És most mit kellene tennünk? – Nem tudtam leplezni a hangomban lévő frusztrációt. – Csak úgy át kellene adnunk mindent, amit tudunk, a zsaruknak? A kurva életbe, Nicholas, a polgármester valószínűleg benne van ebben az ügyben. Kizárt dolog, hogy ezért bukjon le...

– Nem. Nem kell mindent átadnunk a zsaruknak – felelte Nicholas nyugodtan. – De... azt hiszem, szünetet kell tartanod.

– Szünetet tartani? – gúnyolódtam. – Egy sztori kellős közepén?

– Miért ne? Azt mondtad, hogy régebben is ezt csináltad, amikor a dolgok túlságosan felforrósodtak. És szerintem most erre van szükséged. Nem azt mondom, hogy örökre abba kell hagynod a sztorit, Alex, de... legalább próbáld meg abbahagyni a délután hátralévő részére.

– Ezt nem tehetem, Nicholas. Le kell buktatnom azokat a rohadékokat, mielőtt...

– Csak egy délutánra – suttogta Nicholas, miközben a kezem után nyúlt, és a tenyeremet a sajátjába fogta. – Nem akarom, hogy másra gondolj, csak arra, ami most előtted van.

– Rád?

– Rám – mosolyodott el Nicholas, mielőtt gyengéd csókot nyomott volna az ajkamra. – Ígérem, csak adj nekem egy délutánt, és segítek neked kitisztítani a fejed. És aztán visszatérhetünk ahhoz, hogy kitaláljuk, mi legyen, oké? Csak te és én. De most azonnal szünetet kell tartanod, különben szerintem szétrobban a fejed.

– Igazad van, igazad van. – Sóhajtottam, és közben lehunytam a szemem. – A francba, Nicholas. Csak ki akarom deríteni, ki tette ezt Beth-szel. Csak helyre akarom hozni a dolgokat.

– Tudom, hogy ezt akarod – suttogta Nicholas. – És azt is tudom, hogy így is lesz.

Ezzel Nicholas újra megcsókolt.

Én pedig engedélyt adtam magamnak, hogy Nicholas karjaiba zuhanjak, még ha csak egyetlen napsütéses délutánra is.

 

*** *

 

EgyNicholasszal töltött délutánból egy Nicholasszal töltött este lett, mindketten az ágyába zuhantunk, és csak akkor tértünk magunkhoz, amikor a hajnalhasadás bekukucskált a redőnyökön.

Hálás voltam a figyelemelterelésért.

Nicholasnak igaza volt. Már az őrület határán voltam, és olyan szalmaszálakba kapaszkodtam, amelyek eleve nem is voltak ott. Egyszerűen csak olyan sürgető vágy töltött el, a kétségbeesés, hogy rájöjjek, mi történt a nagynénémmel, mint egy ketyegő óra valahol az elmém mélyén. Még akkor is, ha tudtam, hogy bármilyen üzletet is kötött John a befektetőivel, az nem mehet végbe, ha én nem írom alá a kipontozott vonalat.

És mivel soha nem fogom aláírni a szerződést, amit ő akart, az egyetlen ketyegő óra a saját fejemben létezett, és még akkor is zaklatott, amikor Beth tengerparti házának maradványai között sétáltam.

A szívem minden egyes lépésnél fájt. Utáltam itt lenni, amikor ilyen volt, még mindig a lángoktól égett, a bútorok feketék és megtépázottak, a falán lévő fényképek minden szegletében ropogósak voltak. De végig kellett mennem a házon, és keresnem kellett bármi menthetőt, Beth utolsó darabjait, amelyeket meg akartam tartani. Nem is nagyon akartam, de Nicholas meggyőzött arról, hogy ha nem próbálok megőrizni valamit, ami a nagynénémé volt, egész életemben bánni fogom.

Így hát tovább kutattam a koromban, letörölgettem a konyhaasztalt, eltüntettem a törmeléket a fapultról. Lenéztem az asztalra, próbáltam eldönteni, hogy megtartom-e magamnak a bútordarabot, és azon tűnődtem, vajon képes lettem volna-e segítség nélkül elvinni Nicholashoz. Nicholas legalább a következő egy-két órára elment a városba, hogy felvegyen egy különleges rendelést a barkácsboltban. Elmondta, hogy valami olyasmi, amit a világítótorony számára készíttetett, és bár tudtam, hogy nem tudtam volna megkülönböztetni ezt a vasalatot a többitől, mégis izgatottan vártam, hogy láthassam, amikor Nicholas hazaér.

Haza.

Furcsa volt, hogy mennyire jól éreztem magam, amikor ezt a szót Nicholas világítótornyához társítottam, annak ellenére, hogy el fogom hagyni a várost, amint végeztem a nagynénémnek való igazságszolgáltatással. Bizonyos értelemben ironikus volt az is, hogy Nicholas háza mennyire a második otthonom lett BritonBayben, különösen azután, hogy Beth háza leégett abban a szörnyű tűzben.

Soha nem gondoltam volna, hogy Beth szomszédja, ugyanaz a férfi, aki akkor úgy bánt velem, mint egy seggfejjel, amikor először érkeztem a városba, valaha is a BritonBay-i menedékem lesz.

Az egész eléggé zavaros volt.

Éreztem valamit Nicholas iránt. Tudtam, hogy érzek, még akkor is, ha mindent megtettem, hogy ne gondoljak rá. De nem mintha ezeknek az érzéseknek lett volna jövője, egyikünk számára sem. Nem mintha Nicholas azt tervezte volna, hogy egyhamar elhagyja BritonBayt, és számomra sem volt itt semmiféle úticél. Nem lehetek újságíró, aki egy kisvárosban dolgozik, nem, amikor a helyi újság csak pocsék cikkekről és középiskolai focimeccsekről tudósít.

Halálra untam volna magam.

De talán, ha Nicholas-szal lettem volna, az unalmat elnyomta volna. Talán létezett volna egy olyan valóság, ahol Nicholas és én boldogan és biztonságban éltünk BritonBayben, és napról napra megoldottuk volna a dolgokat. És talán, ha felvetettem volna a maradás gondolatát, Nicholas teljesen elszállt volna az izgalomtól, a karjába vett volna, és addig csókolt volna, amíg levegőt nem kaptam.

Vagy talán csak a fejemben létezett. És talán, amint megmondtam volna Nicholasnak, hogy maradni akarok, ő azt mondta volna, hogy csak barát akar lenni, így a kapcsolatunknak a fellángolás része nem kerülhetett volna terítékre. És akkor halálra untam volna magam, és szingli lettem volna, miközben néztem, ahogy Nicholas úgy pasizik, mint a sportolók a Gatorade-palackokat.

Egyszerűen nem tudtam, hogy Nicholas mit érez irántam, vagy érez-e egyáltalán valamit irántam.

És az, hogy a jövőmet egy álom körül próbáltam megtervezni, túlságosan bántott ahhoz, hogy tovább gondolkodjak rajta.

– Alex? Itt vagy? – Mrs. Perkins hangja lebegett át hozzám a konyhában.

– Üdvözlöm, Mrs. Perkins – köszöntem neki, miközben a konyhaasztalon tartottam a szemem. – Gyors kérdés. Ön szerint meg kellene tartanom ezt az asztalt? Tudom, hogy nem volt különleges a nagynéném számára, vagy ilyesmi, de azt hiszem, emlékeztetni fog az együtt töltött időre, és azokra a pillanatokra, amikor reggelente köréje gyűltünk...

– Miért vagy itt, Alex Cooper?

– Hát, nem tudom, hogy látja-e, Mrs. Perkins, de tűz ütött ki Beth lakásán – viccelődtem, bár fájt. – És én csak azért vagyok itt, hogy összeszedjem, ami megmaradt a holmijaiból, azokból a dolgokból, amik túlélték a katasztrófát.

– Nem, Alex. Úgy értettem, hogy miért vagy még mindig itt BritonBayben? – motyogta. – Miért nem adtad el a házat, és mentél el, amíg még volt rá lehetőséged?

– Amíg még volt rá esélyem... – félbeszakítottam magam a mondat közepén, amikor végre felnéztem az asztaltól. – Mrs. Perkins, miről beszél...

Az utolsó dolog, amit láttam, az volt, ahogy Mrs. Perkins egy megégett fadeszkadarabot fogott, és egyenesen az arcom felé lendítette.

És ekkor a világom elsötétült, hangtalanul, a szemem mögött, az orromon és az arcom két oldalán végigrobbanó fájdalomtól, ahogy minden a semmibe pörgött.

 

*** *

 

A tengerparton voltam.

Nem tudtam, miért és hogyan, de tudtam, hogy a tengerparton vagyok, mert éreztem, ahogy a homokszemek a érzékeny arcomhoz simulnak, mert a hullámok állandó lüktetésével töltötték meg a fülemet. Megpróbáltam tájékozódni, a tenyeremnél fogva felfelé tolva magam, de hamarosan rájöttem, hogy ez lehetetlen feladat, köszönhetően annak, hogy a kezeim csuklómnál össze voltak kötve.

Mi a franc?

A lábam is meg volt kötözve, amit gyorsan észrevettem, amikor egy pillantást vetettem az alsó felemre.

– Végre. Felébredtél. – Sóhajtott fel Mrs. Perkins, mintha máshol lenne dolga. Felettem állt, a karját a mellkasán összefonva. – Tudtam, hogy a kiütésed trükkösnek fog bizonyulni, Alex, de nem gondoltam, hogy ilyen sokáig nem leszel magadnál. Azt hittem, meghaltál.

– Nem akart megölni? – kérdeztem, elfordulva az oldalamról, és sikerült felülnöm a lábam hátsó felére. – Úgy értem... ez nem az a rész, amikor megöl?

– Inkább nem – ráncolta homlokát Mrs. Perkins. – De... megteszem, ha ez kell.

– Mrs. Perkins, miért csinálja ezt? – Zavarba ejtett a hirtelen fordulata. – Én csak... nem értem, hogy miért akarná...

Mrs. Perkins hangos nevetéssel szakított félbe, miközben megrázta a fejét. – Mert Beth Cooper halála nem volt tragédia.

– Micsoda? – A pulzusom lüktetett az ereimben. – Mi a faszról beszél?

– Beth Cooper nem volt több egy közönséges kurvánál – folytatta Mrs. Perkins. – De mivel állandóan ki volt öltözve, az emberek összekeverték egy sztárocskával. De én mindig átláttam a színjátékán, és ezért utált engem, ahogy én is utáltam őt. Persze, megvoltak a közös... közös emberi pillanatok... de a nénikéd sosem szűnt meg tüske lenni az oldalamban.

Mrs. Perkins újabb nevetésbe tört ki, mielőtt folytatta. – Tudtad, hogy lefeküdt a férjemmel? Persze nem én voltam az egyetlen. A nénikéd előszeretettel feküdt le nős férfiakkal. És Istenre esküszöm, miután rájöttem a kis viszonyukra, semmi mást nem akartam, mint a saját kezemmel tönkretenniBeth Coopert, megfojtani a tökéletes tengerparti házában, a tökéletes ágyában. De nem tettem meg. Még azt sem mondtam el neki, hogy tudom, hogy lefeküdt a férjemmel, mert úgy gondoltam, hogy nem az én dolgom megbüntetni Beth Coopert a bűneiért. Nem, az valami, valaki sokkal magasabb rendűnek volt a dolga, mint én.

Mrs. Perkins arca ismét mosolyra derült, amikor újra megszólalt. – És egy nap pontosan azt kaptam, amiért imádkoztam. Beth megbetegedett. És aztán csúnya lett. Aztán meghalt. Végre meghalt! És úgy nézett ki, mint egy csontváz. Egy férfi sem nyúlt volna hozzá ebben az állapotban. Micsoda tökéletes büntetés. Sokkal jobb, mint bármi, amit egyedül valaha is meg tudtam volna tenni, be kell vallanom.

– Mi a fenének mond el nekem bármit is erről? – kérdeztem, még mindig tanácstalanul állva mindattól, ami történt. – És miért rángat bele engem is? Ha holtan akarta látni Beth-t, akkor már halott. Gratulálok, pontosan azt kapta, amit kurvára akart...

– Nem, nem azt kaptam meg, amit kurváraakartam, Alex! – sikoltott fel Mrs. Perkins, bár a hangja alig emelkedett ki a hullámok zajából. – Mert úgy döntöttél, hogy bejössz a városba, és amatőr detektívet játszol. Miért nem tudtad egyszerűen fogni a pénzt és lelépni? Mi az? New York már nem elég izgalmas neked? Talán a fél várost megdugtad, mint a nagynénéd, és most valami kicsit szokatlanabbra vágysz?

Mrs. Perkins ismét felsikoltott, és közben a lábával a homokba toporzékolt. – Annyira elegem van abból, hogy ti Cooperek mindent elrontotok! Csak annyit akartam, hogy eljussak a lakásomra Orlandóba, túl nagy kérés volt ez? Miért nem tudtad egyszerűen eladni ezt a helyet Johnnak, és továbblépni az életeddel, te kis önző, elkényeztetett kölyök?

– Maga... maga John Dawsonnal dolgozik? – Nyeltem nagyot idegesen. – Ő vette rá erre?

– Johnnak nem kellett engem semmire sem rávennie – magyarázta Mrs. Perkins. – Tartoztam neki.

– Tartozott... neki?

– Igen. Miután a kurva nagynénéd lefeküdt a férjemmel, John gondoskodott rólam. Lehet, hogy én nem akartam beleavatkozni Beth életébe, de semmi sem akadályozta meg Johnt abban, hogy beavatkozzon Arthur életébe. És egy nap, amikor Arthur hazafelé tartott a munkából, kicsit későn vette észre, hogy a fékjei már nem működnek – vigyorgott Mrs Perkins. – Tudod, a mostohafiam mindig is elég ügyes volt, ha autókról volt szó. – Megállt, hogy lazán félresöpörje a haját az arcából, mielőtt befejezte volna a történetét. – Mindegy, ennyi volt. Az a nőcsábász disznó Arthur a föld alá került, és én örököltem minden fillérjét. Aminek volt értelme, mert amúgy is én voltam az, aki segített neki felépíteni a cégét. Megérdemeltem minden egyes fillért, amit abból a szaros ingatlanbizniszből szerzett, és inkább felgyújtottam volna azt az irodát, minthogy végignézzem, ahogy akár egy kibaszott centet is költ Beth Cooperre...

– John Dawson a mostohafia? – Megpróbáltam, de nem sikerült lepleznem a meglepetésemet.

– Igen, ezért azt hiszem, hogy el van átkozva egy saját mindenbe bele avatkozó Cooperrel – nézett rám rosszallóan Mrs. Perkins. – Tudod, hogy Johnnak milyen nagy szüksége van arra, hogy ez az üzlet létrejöjjön, Alex? Van fogalmad róla, hogy milyen üzleteket tudna BritonBaybe vonzani? Mennyivel jobbá tudná tenni?

– Mrs. Perkins, ugye tudja, hogy mindent meg akar változtatni? – kérdeztem halkan. – Tudja, hogy ha John keresztülviszi az akaratát, akkor minden, amit szeretünk ezen a helyen, megszűnik...

– Pontosan mit is lehet szeretni BritonBayben? – kuncogott Mrs. Perkins, bár úgy hangzott, mintha egy kis zokogással keveredett volna. – Ha az én Johnom jobbá akarja változtatni, akkor azt mondom, jó, hogy megszabadultunk tőle. Különben is, az, hogy eladatom veled Beth tengerparti házát, a legkevesebb, amit tehetek érte. Elvégre ő oldotta meg életem egyik legnagyobb problémáját.

– Maga volt az, aki felgyújtotta Beth házát? – Egy hideg érzés süllyedt a gyomrom mélyére. Már tudtam a választ. – Maga volt az, aki megpróbált... tárgyalni velem?

– Igen – ismerte be Mrs. Perkins szabadon. – És én leszek az első, aki elismeri, hogy ez egy rossz tárgyalási taktika volt. Meg kellett volna győződnöm róla, hogy a fiú, akit szeretsz... Nicholas... valahogy benne van, mielőtt felgyújtom a házat. Igazából nem vesztettél sokat, ugye? Semmi olyat, ami miatt többé vissza se akarnál jönni Briton Baybe.

– Soha többé ne beszélj arról, hogy bántani akarod Nicholast, te kibaszott pszichopata...

Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Mrs. Perkins arcon vágott. – Soha többé ne beszélj velem így! Olyan vagy, mint a nagynénéd. Erkölcstelen.

– Maga meg kibaszottul agyatlan – vágtam vissza. – Tényleg azt hitte, hogy bedőlök a patkányméregnek Nicholas kertjében? Kurvára túl könnyű volt megtalálni. És még maga beszél nekem az amatőr ...

– Ó, most már hallgass. Eléggé lefoglalt téged – vigyorodott el Mrs. Perkins. – De kezdek belefáradni ebbe a beszélgetésbe. És vacsora előtt szeretnék hazaérni, hogy legyen időm pihenni hagyni a chili con carne-t. Most pedig eladod Beth házát Johnnak?

– Mi történik, ha nemet mondok?

– Ha nemet mondasz, akkor a testedet az óceánba vonszolom – magyarázta Mrs. Perkins. – És eszedbe se jusson sikoltozni az életedért. Megtehetnéd, de senki sem fog meghallani a hullámok miatt, szóval igazából csak időpocsékolás lenne mindkettőnk részéről.

– Komolyan megölne? – Igyekeztem minden erőmmel húzni az időt, miközben a nőre néztem, akit már évek óta ismertem. – Mrs. Perkins, ön kisgyerekkorom óta ismer engem...

– És akkor is ugyanolyan idegesítő voltál, mint most. – Gúnyolódott. – Nincs időm arra, hogy az emlékek útján járjak veled, Alex. Megkönnyíted a dolgomat, vagy sem?

– Nem. Nem fogok eladni semmit Johnnak.

– Ez a végleges válaszod?

– A végleges válaszom – mondtam. – És tudja, miért ez a végső válaszom, Mrs. Perkins?

– Kérlek. Világíts fel.

– Mert így vagy úgy, de meg fog ölni – magyaráztam. – Nem számít, ha most beleegyezem, hogy eladom Johnnak, mert, amint aláírom a kipontozott vonalat, maga akkor is kitalál valamit, hogy megöljön. Túl sokat tudok ahhoz, hogy életben tartson.

– Ó, Alex. Mindig is túl okos voltál a kelleténél – sóhajtott fel Mrs. Perkins, miközben megragadta a megkötözött lábamat.

Aztán lassan húzni kezdte a testemet a víz felé, még akkor is, amikor mindent megtettem, hogy elrúgjam magam a szorításából.

De ahogy egyre közelebb kerültem a hullámokhoz, ahogy rájöttem, hogy a bokámat és csuklómat körülvevő kötelek túl szorosak ahhoz, hogy kiszabaduljak belőlük, kétségbeesetten sikoltottam egymás után, reménytelenül remélve, hogy valaki meghallja a kiáltásaimat.

De senki sem jött.

És nemsokára Mrs. Perkins egyenesen a hullámok közé lökött, a hideg víz végigsöpört a bőrömön és a ruhámon, miközben a lábával még inkább távolabb kényszerítette a derekamat a parttól.

Nem kellett sok idő, hogy a hullámok elborítsák az arcom, a nehéz víz minden egyes alkalommal néhány másodperccel tovább zúdult a számra, és egyre nehezebbé tette, hogy ne lélegezzek vizet a tüdőmbe. És amikor végül engedtem a hullámoknak, magamba lélegeztem az óceánt, lehunytam a szemem, miközben próbáltam még egy kicsit a víz fölött tartani a fejemet.

Ez az, ugye?

Ezen a parton akartam meghalni.

És éppen amikor belélegeztem egy újabb hullámot, amikor azt hittem, hogy a szemem sarkából Beth-t látom, a mosolyát a nap melegéhez illő mosollyal, éreztem, hogy erős kezek húznak ki a vízből, meg sem állva addig, amíg az arcom ismét a hideg homokon nem pihent.