13.-14. Fejezet

 

Tizenharmadik fejezet

Alex

 

Fordította: Aemitt

 

– Kérlek, ne mondd, hogy keserűen szereted a kávét – grimaszoltam, miközben Nicholas bögréjére néztem. – Fogalmam sincs, hogy az emberek hogyan ihatják így.

– Nem tudod, hogy az emberek hogyan isszák a kávét úgy, ahogyan azt fogyasztani kellene? – Nicholas elvigyorodott, mielőtt belekortyolt. – Te vagy a furcsa, tudod, hogy tejszínt és cukrot teszel bele. A kávénak nem kellene kellemesnek lennie. Az a célja, hogy durva lökést adjon a szervezetnek.

– Persze, az emberek ezt akarják, amikor először felébrednek. Egy durva löketet. – Játékosan forgattam a szemem, miközben közelebb húzódtam a Nicholas konyhájában lévő kávéfőzőhöz.

Az éjszakát Nicholas kanapéján töltöttem, és mindent megtettem, hogy ne gondoljak arra, ami órákkal korábban történt ugyanezen a bútoron. Tudtam, hogy nem szabadna Nicholast ilyen közel engednem magamhoz, mégis, mintha transzba estem volna, amint végigsimított az oldalamon, amint a szája szorosan az enyémhez préselődött.

A francba.

Nem gondolkodtam tisztán. És még mindig olyan közel voltam Nicholashoz, ami nem segített.

Bár hálás voltam az ajánlatáért, hogy a kanapéján aludhatok, méghozzá korlátlan ideig. Tényleg nem tudtam, hány éjszakát tudtam volna még Beth házában tölteni anélkül, hogy elveszíteném az eszemet; az élete vége kísértett minden egyes alkalommal, amikor lehunytam a szemem.

De annak ellenére, hogy Nicholas a világ legbarátságtalanabb emberéből az egyik legkedvesebb emberré vált, akit valaha ismertem, látszólag egyik napról a másikra, muszáj volt emlékeznem arra, hogy ott semmi sem volt valódi. Minden, ami köztünk sistergett, a tiszta feszültség minden egyes pillanata nem volt más, mint romantikának álcázott bánat, egy hamis kapcsolat, amely látszólag mindkét végén erősen izzott.

És még akkor is, amikor Nicholas mosolyt sugárzott felém, még akkor is, amikor a szívem hevesebben vert, kényszerítettem magam, hogy ugyanazzal az objektív újságírói stílussal közeledjek hozzá, mint, amit bármelyik potenciális információforrásnak nyújtottam volna. – Jól aludtál az éjjel?

– Igen – bólintott. – Sőt, a szokásosnál is jobban. És te?

– Jól aludtam – válaszoltam. – Úgy értem, volt már olyan megbízásom, amikor egy sziklaágyon aludtam, miközben megpróbáltam nyomon követni a vadludak vonulási mintáját, amelyek az ország nemzeti parkjaiban terrorizálták az embereket...

– Mi a leghétköznapibb történeted?

– Hogy érted ezt?

– Nem tudom. Az összes újságírói sztorid úgy hangzik, mintha egyenesen a címlapokról szedted volna össze. – Elvigyorodott. – Nem dolgoztál még soha valami szuperunalmas dolgon?

– Szuper unalmas? – Egy pillanatra elgondolkodtam. – Ó, egyszer összeállítottam egy leleplező cikket egy híresség szerelmi háromszögről. Két férfi, egy nő.

– A feleség egy másik férfival lépett félre?

– Nem. A két férfi házas volt. És az egyiküknek volt egy szeretője is.

– Most komolyan? Hogy lehet ez a legunalmasabb történeted? – gúnyolódott Nicholas. – Ez úgy hangzik, mint az a fajta celebpletyka, ami hetekig a hírekben marad.

– Egy ideig ez volt a legfrissebb sztori – ismertem el. – De igazából sosem érdekeltek az ilyen dolgok, tudod? Mindig is unalmas volt számomra, kitalálni, hogy ki kikkel kefél. Nem láttam értelmét, hogy erről írjak.

– Így van. Mert te szeretsz arra koncentrálni, ami számít.

– Inkább csak arra szeretek koncentrálni, aminek hatása van a világra. – Megvontam a vállamat. – A celebpletykák felcserélhetők. Ha nem az egyik, akkor a másik. Senkit sem érdekel igazán. Csak valamivel el akarják ütni az időt, és mások élete jó forrása az alkalmi szórakozásnak.

– Nagyon király, hogy érdekel, amiről tudósítasz – válaszolta Nicholas. – Nem sokat tudok a riporterkedésről, de gondolom, a hírességekkel kapcsolatos dolgok fizetnek a legjobban.

– Igen, így van. – Kuncogtam, még akkor is, ha egy kicsit elkomorultam. – Basszus. Mit csinálok? Vissza kéne térnem a félrelépő férjekről és a hátbaszúrós valóságshow-sztárokról szóló tudósításokhoz.

– Ne merészeld – figyelmeztetett Nicholas játékosan, mielőtt közelebb húzódott hozzám, és ajkai hamarosan találkoztak az enyémmel.

A szemei elkerekedtek, ahogy ellépett tőlem. – Sajnálom. Nem akartam... tudom, hogy nem akarod ezt az utat választani. Kurvára fogalmam sincs, mi ütött belém.

– Mennem... kellene – motyogtam. – Vissza kell mennem... Azt hiszem, csak könnyebb lesz néhány nyomot követni, ha a saját házamban vagyok...

– Teljesen megértem. – Nicholas arcára zavarodottság ült ki. – Akkor... ööö... akkor később találkozunk? Csak szólj, ha bármire szükséged van.

– Később találkozunk, Nicholas – mondtam, anélkül, hogy az irányába néztem volna, miközben sietve átrobogtam a konyha padlóján, egyenesen a bejárati ajtaja felé tartva.

 

*** *

 

A dolgok kezdtek kicsúszni az irányításunk alól.

A konyhai csók lehet, hogy ártatlan tévedés volt, de a bőröm mégis felhevült az érintésétől, és egy részem belülről többért könyörgött, könyörgött, hogy döntsön előre, és egyenesen a konyhaasztalon akarjon magáévá tenni.

De nem Nicholas miatt voltam itt.

Azért voltam itt, hogy megtudjam, mi történt Beth-szel.

És ha jót akartam cselekedni a nagynénémnek, akkor koncentrálnom kellett, ami azt jelentette, hogy a nap hátralévő részében ki kellett zárnom Nicholast a fejemből. És bár a feladat hajmeresztőnek tűnt, mert az agyam olyan mohón visszajátszotta, ahogy Nicholas bennem volt, ahogy a teste az enyémhez préselődött, mégis elköteleztem magam a kihívás mellett.

De amikor már biztos voltam abban, hogy képes vagyok Nicholas-t kiverni a fejemből, rögtön egy új problémával találtam szembe magam a verandámat körülvevő fehérre festett kerítésnek támaszkodva.

– John? – Mondtam, miközben közelebb mentem hozzá.

– Alex Cooper, pont az az ember, akit látni akartam. – Mosolygott. – Hogy vagy?

– Jól. Mit keresel itt? – Nem is fáradoztam azzal, hogy úgy tegyek, mintha udvariaskodnék, túlságosan aggasztott John váratlan és hívatlan megjelenése a birtokomon.

– Csak beszélni akartam veled az ajánlatomról – magyarázta. – Azt mondtad, hogy átgondolod a dolgot.

– Igen, ezt mondtam.

– Szóval, átgondoltad már?

– Igen – vallottam be, és hangosan felsóhajtottam. – És sajnálom, hogy ezt kell mondanom, John, de nem hiszem, hogy egyhamar eladnám Beth otthonát...

– Mennyit akarsz?

– Nem arról van szó, hogy mennyit akarok, John, csak...

– Kétmillióra emelem az ajánlatomat, de ennél magasabbra nem megyek, Alex – szólt közbe John. – Mindketten tudjuk, hogy ennél többet nem ér, még a legjobb esetben sem, egy tökéletes vevők piacán.

– Ez nem a pénzről szól, John.

– Mindig minden a pénzről szól, Alex. – Rázta John a fejét. – Akkor miről van szó? Mondd meg az igazat. Máshol jobb ajánlatot kaptál?

– Csak nem hiszem, hogy Beth azt akarta volna, hogy megkapd. És komolyan, ezúttal nem a pénzről van szó. Ha csak egy jó üzletről lenne szó, egy pillanat alatt elfogadtam volna az ajánlatodat. Most viccelsz? A te városmodelleddel? Mintha már előre megtervezted volna BritonBay jövőjét. – Egy pillanatra szünetet tartottam, mielőtt folytattam: – De... ez a probléma része. Nem hiszem, hogy Beth-t érdekelte volna, hogy BritonBay ennyire... vállalati jellegűvé váljon, mindent azzal a céllal terveztek meg, hogy a legmagasabb ajánlattevőkhöz szóljon, hogy BritonBay szívét eladásra kínálják annak, aki megengedheti magának, hogy évente egyszer itt nyaraljon. Beth azt szerette volna, hogy maradjon úgy, ahogy van, még ha ez nem is olyan lenyűgöző bárki befektetési portfóliójában.

– Beth Cooper meghalt, Alex.

– Igen. Tisztában vagyok vele. – Idegesített John rezzenéstelen válasza.

– Akkor miért hozol még mindig olyan döntéseket, amiket ő akart volna? – Erőltette a kérdést. – Tényleg hagyod, hogy ő döntsön, amikor ő maga már nincs is itt, hogy döntést hozzon? Hagyod, hogy egy elhunyt asszony lebeszéljen kétmillió dollárról?

– Nem fogom semmibe venni, hogy mit akart volna, John – magyaráztam. – És éppen azért, mert ő maga nincs itt, hogy meghozza a döntést, nem vagyok hajlandó szembe menni azokkal a döntésekkel, amelyeket meghozott, amikor még élt.

– És ki következik? Utánad?

– Hogy érted ezt?

– Úgy értem, ki a következő a sorban? – kérdezte John. – Beth elutasított engem. Te utasítasz el engem. Ha nem tervezed eladni a házat senkinek, akkor kié lesz a következő tulajdonrész?

– Valamelyik unokatestvérem, talán. – Megvonogattam a vállamat. – Aki szerintem ugyanolyan gondosan vigyázna az ingatlanra, mint Beth. De ez amúgy sem lesz probléma, amíg én meg nem halok.

– Akkor talán az egyik unokatestvéreddel kell szerencsét próbálnom. – John kifejezéstelen arckifejezéssel bámult vissza rám. – Kíváncsi lennék, vajon hajlandóbbak lennének-e elfogadni egy jó üzletet, ha szembejönne velük.

És ekkor minden szőrszálam felállt a nyakamon válaszul. – John... ez fenyegetés volt?

– Én nem fenyegetem az embereket, Alex – mondta John, még közelebb lépve hozzám. – Csak tényleg úgy gondolom, hogy újra kellene gondolnod az ajánlatomat. És aztán újragondolni a válaszodat is.

– Nézd, felvásárolhatod a sétány és a strand többi részét. Senki sem akadályoz meg ebben – válaszoltam. – De Beth házát nem kaphatod meg, úgyhogy szerintem neked kell újragondolnod...

– Mit gondolsz, kit akarsz most átverni? – suttogta John. – Egyáltalán kinek képzeled magad?

– Megjátszom magam?

– Tényleg azt hiszed, hogy valami hős vagy, mert te vagy az utolsó aki a végsőkig kitart? – folytatta John. – Csak elnyújtod az elkerülhetetlent, és milliószor nehezebbé teszed, hogy elintézzem a dolgokat, hogy segítsek megmenteni BritonBayt...

– Miből gondolod, hogy te vagy az egyetlen ember, akit érdekel BritonBay jövője...

– Mert az vagyok! – emelte fel a hangját John. – Mert én vagyok az egyetlen, aki hajlandó megtenni, amit meg kell tenni! Úgy tűnik, te és Beth ugyanabban a betegségben szenvedtek, ahol a fejetekben egy fantáziaországban éltek, ahol a dolgok mindig ugyanúgy történnek, következmények nélkül. De nem veszitek észre, hogy mi tartja életben ezt a fantáziát. Én vagyok az, Alex. Én vagyok az, aki a színfalak mögött azon dolgozik, hogy a szabadidődet a sétányon tölthesd, hogy a szabadidődet a kajáldáknál lógva vagy autós filmeket nézve tölthesd. És amikor csak egy kis viszonzást kérek, csak hogy fontolóra vedd, hogy viszonozd a kibaszott szívességet...

– Minden rendben van itt? – kérdezte Nicholas, amikor hirtelen beleszólt a beszélgetésünkbe, és odasétált a homokon keresztül oda, ahol álltunk. Mielőtt még válaszolni tudtam volna, Nicholas már ott állt köztem és John között, szinte eltakarva őt a szemem elől. – Szükséged van valamire, John?

– Nem – rázta fejét John, miközben ellépett tőlünk. – Épp indulni készültem.

– Jó. Okos lépésnek tűnik – válaszolta Nicholas.

John nem szólt egyetlen szót sem egyikünkhöz sem, mielőtt az ellenkező irányba távozott, gyorsan átkelt a parton, és visszalépett a sétányra.

– Mi a fene volt ez? – Nicholas megfordult, hogy visszanézzen rám. – Hallottam, ahogy az ablakom előtt üvöltöztetek egymással.

– Nos, hogy igazságos legyek, ez kevésbé volt ordibálás, inkább csak John ordibált velem – magyaráztam. – De eléggé feldúltnak tűnt, amiért visszautasítottam az ajánlatát, hogy megvegyeBeth lakását.

– Eléggé dühös volt, hogy kiabáljon veled? – Nicholas a homlokát ráncolta. – Ez nem vall Johnra. Láttam már korábban is dühöngeni, persze, de soha nem egy potenciális ügyféllel szemben.

– Hallottad már, hogy valakinek az életével fenyegetőzött volna?

– Várj. Az életeddel fenyegetett? – kérdezte Nicholas dühös hangon Nicholas. – Mi a fasz...

– Nem közvetlenül, de határozottan célzott rá – tisztáztam. – Akárhogy is, ez elég magasra helyezi őt a gyanúsítottak listáján. Őszintén szólva, jelenleg az első helyen áll. Tudom, hogy nem hiszed, hogy John képes lenne olyasmire, mint Beth bántása, de én csak...

– Nem. Igazad van – vágott közbe Nicholas, és bólintott a szavaimmal együtt. – A francba. Utána kéne néznünk Johnnak, amilyen gyorsan csak lehet. Nagyjából muszáj lesz. Ha körbejár és embereket fenyeget, ki tudja, mire képes még?

– Pontosan.

– Tehát, hogyan fogunk mocskot kiásni róla? – kérdezte Nicholas. – Ez az a rész, amikor előveszed a laptopodat, és elkezdesz infókat keresni John cégéről? Elkezdesz telefonálni? Ha már hajlandó volt ártani Bethnek, legalább valamilyen potenciális motivációt kell találnunk, és Johnt semmi sem motiválja jobban, mint az ingatlanüzlete...

– Be kellene törnünk az irodájába.

– Hogy micsoda?

– Mit szólsz a ma estéhez? – folytattam. – Várnunk kellene azonban néhány órát a zárás után, csak hogy biztosak legyünk benne, hogy senki sem időzik ott, és nem fejezi be a jelentéseket. Nem akarsz betörni egy irodába, és megvesztegetni egy titkárnőt, hidd el. Mindig többet kérnek, mint amire számítasz.

– ...Oké. – Nicholas válasza tétovának tűnt, miközben újabb biccentéssel nyugtázta mondandómat. – Oké. A fenébe is. Törjünk be John irodájába. Bethért.

– Bethért. – Mosolyogtam Nicholasra, miközben az agyamban végigfutott az összes lehetséges útvonalon, hogy észrevétlenül betörjünk John irodájába anélkül, hogy egy lélek is észrevenné.

 

*** *

 

– Miért van rajtad csupa fekete? Teljesen feketében kellett volna lennem? – suttogta Nicholas, miközben John irodájának hátsó ajtajának két oldalán ültünk. – A francba. Ha tudtam volna, hogy azt akarod, hogy teljesen feketében legyek...

– A színválasztás opcionális volt – válaszoltam. – Továbbá, nem sértésnek szántam, de úgy érzem, a legtöbb ember, ha azt hallja, hogy törjünk be egy irodába, amúgy is valahogy természetes módon vonzódnak a teljesen fekete ruházathoz.

– Ó, bocsánat, még sosem törtem be irodába. – Nicholas válasza csöpögött a szarkazmustól.

– Ne aggódj. Szívesen betöröm a szüzességedet. – Elvigyorodtam, mielőtt egy pillantást vetettem volna a csuklómon lévő órára. – Oké, 9:42 van. Gondolod, hogy mostanra már mindenki elment az irodából?

– Nem tudom – grimaszolt Nicholas. – Van rá valamilyen mód, hogy leellenőrizzük?

– Nincs, mert ha leellenőrizzük, rájönnek, hogy itt vagyunk. És ha rájönnek, hogy itt vagyunk, akkor akár haza is mehetünk.

– És akkor mi van? Csak úgy be kéne törnünk egy irodába, és még abban sem vagyunk biztosak, hogy üres? Mi van, ha valaki hívja a zsarukat?

– Jó kis tornacipő van rajtad?

– Alex!

– Mit akarsz, mit mondjak neked, Nicholas? – motyogtam. – Ha valami rosszul sül el, akkor valami rosszul sül el. De megígérem, hogy kihúzlak a csávából, bármi is történjék.

– Köszönöm. Ez igazán megnyugtató – nyögött fel Nicholas. – Basszus, mibe keveredtem veled?

– Pszt. Itt a játék ideje – válaszoltam, felálltam a földről, és a kezem azonnal az ajtó zárja felé indult.

Visszahúztam az egyik ujjamat, hogy kicsúsztassak egy hajcsatot az ingujjamra csíptetett helyéről, mielőtt kiegyenesítettem az ujjaim között. Becsúsztattam a kiegyenesített hajtűt a zárba, ide-oda rángatva, miközben vártam az ismerős kattanás édes, kellemes hangjára, ami tudatta velem, hogy az ajtó hivatalosan is kinyílt.

– Mi van a biztonsági kamerákkal? – suttogta Nicholas. – A fenébe. Nem lesz az arcunk mindenütt kiragasztva, amikor holnap megnézik a felvételeket?

– Miért ellenőriznék a felvételeket? – kérdeztem rá a kérdésére. – Ha nincs okunk aggódni a biztonság miatt, akkor nincs mit nézni. Az igazi emberek, akik miatt aggódnunk kellene, azok a biztonsági őrök...

– A francba, így van. Mit csináljunk a biztonsági őrökkel?

– Elbújunk – válaszoltam. – Vagy maradjunk közel a földhöz, vagy maradjunk közel a falhoz. Ismétlem, senki sem fog túlságosan aggódni a biztonságiak miatt, hacsak nem indítunk be riasztást vagy ilyesmi, szóval nem lesz semmi bajunk.

– Honnan tudod mindezt? Alex, hányszor törtél már be különböző helyekre?

– Oda megyek be, ahová a történet visz, Nicholas – mondtam, miközben éreztem, ahogy az a gyönyörű kattanás a zárban egy pillanatra vibrál az ujjbegyeimen keresztül. – Rendben. Bent is vagyunk.

Óvatosan kinyomtam a hátsó ajtót, elég lassan ahhoz, hogy ha lett volna a közelben őr, aki kiszúrt volna minket, figyelmeztetéssel vagy kiáltással jelezte volna a jelenlétüket.

De amikor az ajtó túloldalán csak csend volt, beljebb léptem, és gyorsan a legközelebbi falhoz álltam. Odanéztem, és láttam, hogy Nicholas követi a példámat, hibátlan kivitelezéssel tükrözve engem, noha rémült arckifejezéssel az arcán.

– Kövess – motyogtam, miközben tovább osontam a fal mentén, és meg sem álltam, amíg John irodájának ajtaja előtt nem voltunk.

És nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak szélesen, amikor észrevettem, hogy John ajtaja kissé nyitva volt.

Ekkor döbbentem rá, hogy John vagy azt tervezte, hogy korán reggel visszajön az irodájába, és nem törődik azzal, hogy bárki is előbb ér oda, mint ő, vagy azt tervezte, hogy ma este visszajön az irodájába, és nem látta szükségét, hogy bezárja.

A francba.

– Mi az? Miért nem mozdulsz? – suttogta Nicholas, a tekintete az enyémre szegeződött.

Nem szántam időt a válaszra, ehelyett besurrantam John irodájába, és sietve az íróasztalához osontam. Nicholas ismét közvetlenül mögöttem volt, mozdulatai alig hallhatóak voltak.

– Nincs sok időnk – mondtam halkan. – Azt hiszem, John talán ma este visszajön az irodájába.

– Alex, mi a fene? – mormogta Nicholas, a hangjában érződött a sürgetés. – Ha úgy gondolod, hogy talán visszajön, akkor nem kéne elmennünk...

– Nem léphetünk le. Túl messziről jöttünk ahhoz, hogy lelépjünk – válaszoltam. – Ráadásul, ha most lelépünk, holnapra John feldúlhatja az irodáját, és elégethet minden terhelő iratot. Mindig addig kell ütnünk a vasat, amíg forró.

– Rendbe. – sóhajtott fel Nicholas. – Csak mondd meg, mit kell tennem.

– Figyeld az ajtót. – A szoba túloldalán lévő ajtó felé biccentettem. – Megnézem az íróasztalán, hogy mit találok.

– Értettem – mondta Nicholas, és az ajtó felé fordította a figyelmét.

Akcióba lendültem, a testem John íróasztala fölé hajolt, miközben az ujjaim végigrepültek a billentyűkön. Amikor rátaláltam az üdvözlő képernyőjére, azonnal egy jelszókéréssel találkoztam, és a pánik érzése végigfutott az ereimben.

Ezt a pánikot könnyen elnyomta, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy John az összes fontos jelszót egy cetlin tartja. Hálás voltam a figyelmetlenségért, bár egy részem szerette volna figyelmeztetni őt, hogy mennyire nem biztonságos ez a módszer, annak ellenére, hogy ma este jól jön nekünk.

BritonBay.

Ez volt a fő számítógépes jelszava. És volt valami John megszállottságában a várossal kapcsolatban, ami szinte meggyőzött arról, hogy ő áll a nagynéném halála mögött, hogy ő volt az, aki megtalálta a módját annak, hogy beverje az utolsó szöget a koporsójába, akár készen állt az odaátra lépésre, akár nem.

Mire John számítógépe befejezte az asztal és a dokumentumok betöltését, a szemem már a képernyőt pásztázta minden érdekes dolog után, próbáltam gyorsan kiszúrni a gyanús dokumentumcímeket vagy bármit, ami nem tűnt helyénvalónak.

Ahogy azonban megpróbáltam összerakni valamiféle olvasható történetet John asztaláról, rájöttem, hogy ez lehetetlen. Nem volt rá mód, hogy a következő öt percben annyi információt gyűjtsek be, amennyire szükségem lett volna, ezért előhúztam egy USB-sticket, és lazán bedugtam John számítógépének egyik portjába.

– Információt töltesz le a számítógépéről? – suttogta Nicholas.

– Csak azt, ami az asztalán van – magyaráztam. – Ha valamit mélyebben rejteget a számítógép memóriájában, akkor azért később vissza kell jönnünk. Most csak az érdekel, ami a képernyőn van.

– Miért? Ha megölt volna valakit, nem szívódott volna fel...

– Most éppen motivációt keresünk, Nicholas – magyaráztam. – És ha John hajlandó volt megölni a nagynénémet valamiért, akkor azt hiszem, azért, mert valami olyan súlyos dolog nyomta a lelkét, ami olyan súlyos volt, hogy úgy követte őt, mint egy rossz felhő.

John számítógépére meredtem, és vártam, hogy az USB-stickem befejezze az információ letöltését, az ujjbegyeim enyhén remegtek az idegességtől.

De éppen amikor a dokumentumok átküldése befejeződött, hallottam, hogy John irodájának hátsó ajtaja kinyílik.

– A francba – motyogtam, és Nicholas felé intettem. – Le a földre! Valaki van itt.

– A francba! – úgy tűnt Nicholas, osztja az érzéseimet. – Mi a faszt kéne tennünk? Hová a faszba kéne elbújnunk?

– Az íróasztalnál. Bújj az íróasztal alá – mondtam, és már hajoltam is le a föld felé.

Hamarosan bepréseltem magam a John íróasztala alatti kis helyre, és valahogy helyet csináltam Nicholasnak is, amikor csatlakozott hozzám a az asztal alatt.

– Elbasztuk, nem igaz? – suttogta Nicholas. – El fognak kapni minket.

– Ha a legrosszabbra fordul a helyzet, csak meneküljünk – válaszoltam. – Legalább a meglepetés ereje a mi oldalunkon van.

– Hát, ha számít valamit, elég jó móka volt veled betörni John irodájába – suttogta Nicholas, miközben közelebb bújt hozzám. – Majd írok neked, amíg mindketten börtönben vagyunk.

– Ugyan már, kb. 37% az esélye annak, hogy nem megyünk börtönbe, basszus – mondtam, mielőtt teljesen elhallgattam az iroda padlóján sétáló valaki lépteinek hangjára.

– Az istenit! Miért van még mindig bekapcsolva az asztali gépem? Megint volt egy biztonsági frissítés? – elmélkedett John, mielőtt nagyot sóhajtott. – Istenre esküszöm, ez a sok biztonsági dolog meg fog ölni.

John megkerülte az íróasztalát, cipője csak centiméterekre volt az enyémtől. – Ez az új rendszerfrissítés egy baromság. Az a fickó az informatikusokál egy kibaszott semmirekellő. Évi 70 ezer dollár, és miért? Hogy hétvégente marha sültet ehet a haverjaival, és akkor jön be, amikor csak akar? Baszódjon meg az a fickó.

Amikor befejezte önmagával a beszélgetést, John gyorsan begépelt valamit a billentyűzetén, mielőtt elmozdult volna az íróasztalától. – De még mindig ő a legolcsóbb fickó a városban. És jó munkát végez, amikor éppen nem veri ki a farkát. Mégis, talán ha megfenyegetem, hogy kirúgom, az majd ráveszi az elkényeztetett seggét, hogy összeszedje magát. – Azzal John kilépett a helyiségből, a léptei úgy hangzottak, mintha az iroda padlóján át a folyosóra tartanának.

– Mennünk kell. Most. – Ez volt az egyetlen dolog, amit mondtam, mielőtt kimásztam az íróasztal alól, és folytattam az utamat John irodáján keresztül. Nicholas rögtön utánam jött, amíg mindketten a hátsó ajtó túloldalán nem voltunk, biztonságosan eltűnve bárki látóteréből, aki esetleg az épületben tartózkodott.

Tizennegyedik fejezet

Nicholas

 

Fordította: Aemitt

 

– Basszus! Ez akár félre is mehetett volna. – Gondolkodtam hangosan, miközben Alex-szel visszamentünk a világítótoronyba. – Láttad, hogy John milyen kurva közel volt hozzánk? A cipője majdnem hozzáért a tiédhez. Láttad egyáltalán?

– Igen, láttam. Én is ott voltam. – Vigyorgott Alex, miközben körbepillantott a nappalimban. – Hé, hol van a laptopod?

– A hálószobámban.

– Persze – bólintott Alex. – És a hálószobád... hol is van pontosan?

– Ó, persze. – Kuncogtam, és elindultam a folyosón. – Bocsánat. Azt hiszem, még nem tartottam meg neked a nagy idegenvezetést.

– Az igazat megvallva, nem is kértem – vont vállat Alex mellettem. – És hogy teljesen őszinte legyek veled, valahogy azt feltételeztem, hogy a kanapéd és a konyhád... az.

– Várjunk csak. Ha azt hitted, hogy ennyi az egész, akkor mit gondoltál, hol aludtam a múlt éjjel?

– A parton? – kérdezte Alex. – Vagy talán a helységben a lámpával, mondjuk a padlón vagy ilyesmi.

– Aggasztanak a feltételezéseid az alvási szokásaimmal kapcsolatban. – Megint kuncogtam. – De jó, hogy olyan lovagiasnak tartasz, hogy a hideg homokon aludnék, csak hogy neked adjam a kanapét.

– Hát, úgy tűnt, hogy az a típus vagy.

– Ezt bóknak veszem. – Elvigyorodtam, ahogy befordultam egy sarkon a folyosón, egyenesen a hálószobámba. – Mindegy, itt vagyunk. Hálószoba, édes hálószoba.

Alex megállt, és az ajtóból a szobát bámulta.

Ránéztem, zavarba jöttem a reakciójától. – Valami baj van?

– Honnan szerezted azt a posztert?

– Milyen posztert?

– A BadBadWeather-ről – folytatta. – Amelyik ott van az ágyadnál.

– Ó... az. – Elkomorultam, miközben egyik kezemet az arcom felé emeltem.

A francba.

Ezt az éjszaka közepén csináltam, ami órákkal a vásárlás után kiment a fejemből. Lenyűgözött Alex már-már híres zenekara, és nem tudtam visszatartani a kíváncsiságomat, hogy még többet tudjak meg róla. Végül az internetkutatás odáig vezetett, hogy beszereztem a zenekar néhány eredeti emléktárgyát, köztük egy szórólapot arról az egyszeri koncertről, amelyet Nyugat-Virginiában adtak, és az egyik régi CD-jüket, amelyen Alex hangja hangosan és tisztán szólalt meg, mint énekes.

Nem akartam úgy viselkedni, mint egy őrült zaklató, akinek Alex most valószínűleg gondolt, csak valaki, akit érdekelt, hogy megtudja, milyen volt a zenekara régi hangzásvilága. Különben is, Alex nem az én múltamat is vizsgálta?

Szóval, igazából az volt a tisztességes, hogy én is végeztem egy kis kutatást.

– Ja, elnézést kérek érte. Nem akartam kitenni, vagy ilyesmi – magyaráztam. – Csak túlságosan belemerültem egy árverésbe ahhoz, hogy...

– Egyáltalán miért akartad?

– Mert én... – Elkeseredetten sóhajtottam, mielőtt folytattam. – Mert többet akartam tudni rólad, Alex. Mert számomra ugyanolyan rejtély vagy, mint én számodra, azt hiszem. – Megfordultam, hogy ránézzek, miközben azt mondtam: – Most, hogy teljes mértékig őszinte legyek, az első csókunk után indultam el ezen az úton, és nem előtte, szóval nem olyan, mintha totális zaklató lettem volna...

– Ez volt az egyik kedvenc előadásom – mosolygott Alex. – Komolyan. Emlékszem, hogy felmentem a színpadra, és úgy táncoltam, mint egy őrült, miközben a dobos éppen egy őrült hosszú szólót játszott.

– Igen? – mosolyogtam vissza rá. – Bárcsak láthattam volna.

– Jaj, utáltad volna – kuncogott Alex. – Ne vedd sértésnek, Nicholas, de nem tűnsz olyan srácnak, aki jól érezné magát egy füves cigi füsttel és részeg lányokkal teli tömegben, akik a pasijukra borulnak.

– Igen, talán nem. – Elmosolyodtam. – De attól még rajongó lettem volna. Épp a bandád első albumát hallgattam. NotAnother Word.

– És tetszett?

– Imádtam – vallottam be. – Volt valami igazán különleges abban a dalban, a „Headlights Over Montana” címűben. Azt hiszem, talán az volt a kedvencem. Úgy értem, amikor arról énekeltél, hogy a kocsi megtelik vízzel, és belefulladsz a rohanó hullámokba... gyönyörű volt.

– Köszönöm. – Alex egy apró mosollyal ajándékozott meg. – Erre mindig is elég büszke voltam.

– Egyébként miről szól? – kérdeztem. – Mivel gondolom, hogy valójában nem haltál meg egy tó partjára zuhant autóban...

– Autós szex.

– Micsoda?

– Akkoriban a basszusgitárosunkkal voltam együtt – folytatta Alex. – És egy este, az egyik koncertünk után leparkolt a kocsijával egy tó partján, és mi... egymásba fulladtunk.

– Minden dal az albumon arról szól, hogy összejöttél a basszusgitárossal?

– Ööö... – hümmögött Alex , mielőtt válaszolt. – Igen, ez egy reális lehetőség.

– Érdekes – mormogtam.

Alex közelebb húzódott hozzám. – Mi az érdekes benne? Nem mintha én lennék az első dalszerző a történelemben, akire hatással van a téma.

– Nem, csak... – Nehezen akartam hangot adni a gondolataimnak, még akkor is, amikor az irigység határozott érzése lassan feltámadt az ereimben. – Neked mindig megmarad ez az album, amivel emlékezni fogsz rá, de ti ketten még csak nem is akartátok komolyan egymást. Csak érdekesnek tartom, ennyi az egész.

– Hm. – Alex az asztalom tetején álló laptopomhoz lépett. – Ez csak egy újabb emlék egy jó időszakról. Már nem is beszélek azzal a sráccal, szóval igazából csak az az album maradt közös bennünk.

Alex ezután becsúsztatta az USB-stickjét a számítógépem egyik portjába, és elhajolt a képernyőtől. Hatalmas vigyorral nézett rám. – Bár, köszönöm, hogy megvetted az albumot. És a posztert is. Ha egy megszállott rajongóval találkozom, szinte rocksztárnak érzem magam.

– Nem vagyok megszállott rajongó...

– Igazad van. A groupie a megfelelő kifejezés. – Megint vigyorgott.

Fintorogva fordultam felé. – Ó, igen. Nagyszerű rocksztár lettél volna. Tényleg megvan hozzá az egód.

– Tudod, eltarthat egy-két percig, amíg a dokumentumok megjelennek a laptopodon – mormogta Alex. – Elég nagynak tűntek a fájlok, és nem tudom, mennyi memória van a gépeden.

– Ó, akkor rendben. Azt hiszem, akkor várnunk kell...

A szavaimat Alex szakította félbe, amikor hirtelen a számhoz szorította a száját, és ujjai durván végigsimítottak a hajamon. Viszonoztam a csókot, bár zavarba ejtett a tett, még mindig olyan biztos voltam benne, hogy Alex nem akarja, hogy ez másodszor is megtörténjen közöttünk.

Megszakítottam a csókot. – Alex, várj! Azt hittem, nem akarod, hogy ez újra megtörténjen...

– Soha nem mondtam ilyet – válaszolta Alex. – Azt mondtam, hogy mindketten felnőttek vagyunk, és hogy ennek nem kell újra megtörténnie köztünk, nem azt, hogy nem akarom.

– Szóval azt mondod, hogy azt akarod, hogy ez újra megtörténjen?

– Én... nem tudom – ismerte be Alex. – Én csak... Nicholas Bowman, van benned valami. Sosem gondoltam volna, hogy megveszed azt a posztert vagy azt az albumot. És bár ez elég szánalmasan hangzik, valójában te vagy az első srác, akivel összejöttem, és akit eléggé érdekelt, hogy belenézzen a rövid életű zenei karrierembe. Ettől úgy érzem, hogy... – Alex felnézett rám, mielőtt folytatta. – Nem is tudom. Úgy érzem, hogy tényleg érdekel. És még ha tudom is, hogy ennek a dolognak vége, amint visszamegyek New Yorkba, nehéz, nem akarnom, hogy... ne érintselek meg... amíg még mindketten itt vagyunk.

– Rendben. Megismételhetjük. – Vigyorogtam, elégedetten Alex válaszával. – De csak egy feltétellel.

– Mi az?

– Mondj egy címet, amit adtál volna egy dalnak, amit rólam írnál, ha még mindig lenne zenekarod.

– Ó. Ööö... – Alex óvatosan a mellkasomra simította az ujjbegyeit. – Talán valami olyasmi, mint a „Kérlek, dugj meg” vagy a „Fogalmad sincs, milyen dögös vagy”?

– Ez nem túl költői.

– Igen, tudom, ezért nem írok többé dalokat – nevetett Alex. – Azt hiszem, arra az egy albumra felhasználtam az összes kreativitásomat.

– Hmm. Talán segíthetek újra inspirálni téged... – Hagytam, hogy a szavaim elakadjanak, miközben a kezemet Alex csípőjére vezettem, és visszahúztam az ágy felé. Amikor már elég közel voltunk a matrachoz, lecsúsztattam a posztert az ágyneműről, mielőtt rálöktem Alexet a tetejére. Amikor a háta a matracnak ütközött, Alex felemelte a kezét az arcom két oldala felé.

De gyorsan megráztam a fejem, miközben eltávolodtam a markából. – Nem.

– Nem? – Alex hangja sértettnek tűnt a válaszom hallatán.

– Nem akarom, hogy most bármit is csinálj – magyaráztam. – Csak tedd keresztbe a csuklóidat a fejed fölött.

– De hogyan kellene...

– Csak bízz bennem.

– Rendben  – engedett Alex, a feje fölé nyújtotta a karját, és időben keresztezte a csuklóit.

– Annyira hozzászoktál, hogy mindig te irányítasz, ugye? – suttogtam játékos hangon. – Csak annyit kértem, hogy tartsd a kezed a fejed fölött, te meg úgy viselkedsz, mintha ez lenne a világ vége.

– Csak szeretném tudni, hogy mi történik...

– Hadd aggódjak én ma este emiatt a rész miatt – szakítottam félbe, miközben óvatosan végigcsúsztattam a kezeimet Alex oldalán, az ujjbegyeim végigkísérték a bőrét a pólója alatt. Felemeltem a pólóját a hasán fölfelé, és meg sem álltam addig, amíg az anyag fel nem gyűrődött a mellkasa felső részéig.

Aztán a mellkasa felé közelítettem a szám, ajkaim az egyik szabadon lévő mellbimbójára tapadtak.

Alex válaszul felnyögött, mielőtt egy apró nyöszörgést hallatott.

Elégedetten a reakciójával, végigcsúsztattam a nyelvemet az egyik mellbimbóján, miközben ujjaimat a mellkasának másik oldalára vittem, és hamarosan a másik érzékeny bimbóját is megforgattam az ujjaim között. Alex vergődött alattam, a farka egyre keményebb lett a farmerján keresztül a testem alatt.

– Nicholas... Nicholas... – nyöszörgött ismét Alex. – Bassza meg... ez olyan jó érzés...

– Aha – válaszoltam hümmögve, miközben a szám még mindig Alex mellkasán dolgozott. Elkezdtem Alex ágyékához nyomni a sajátom, szándékosan egymáshoz préselve a még mindig felöltözött csípőnket, és élveztem, ahogy a farka lüktetni látszott minden alkalommal, amikor találkozott az enyémmel.

Folytattam ugyanezt a mozdulatot, a csípőm egyenletesen mozgott Alex csípője ellen, a nyelvem még mindig a bőrén siklott. Alex nyöszörgése csak egyre hangosabb lett, míg végül halk nyüszítést hallatott, a lábait most már mindkét oldalamra felhúzva.

– Nicholas, nem tudok – kezdte. – Amikor így ingerelsz... olyan érzés, mintha meghalnék.

– Emlékszel, mit mondtam arról, hogy nem te irányítasz? – Suttogtam, miközben lenéztem rá. – Csak bíznod kell bennem...

– Bízom benned. Én csak... – Alex ismét nyüszített. – Hagyod, hogy elélvezzek?

– Persze. – Vigyorogtam. – De nem most azonnal. Addig nem, amíg nem remegsz és nem vágysz rá kétségbeesetten. Addig nem, amíg nem sikoltod a nevemet.

– Nicholas...

– Most fel foglak falni – válaszoltam, miközben megragadtam Alex csípőjét, és megfordítottam az ágyneműn. – Tartsd keresztbe a csuklóidat az ágyon.

– Oké, oké... – mondta Alex, a szavai ziháló levegővételek között hangzottak el.

Miután Alex térdre kényszerült, a kezem a farmerjához nyúlt, mielőtt elkezdtem lehúzni a combjáig. A tenyeremmel végigsimítottam Alex csupasz combjainak hátsó részét, a bőrét olyan melegnek és kellemesnek éreztem. Aztán időt szakítottam arra, hogy a tenyeremmel végigsimítsak Alex fenekén is, tökéletes hátsó része kidomborodott előttem, a gömbjei készen álltak arra, hogy megragadjam.

Egyik kezemet óvatosan levezettem a feneke közé, éppen csak annyira széttártam, hogy hozzáférhessek a várakozó lyukához.

Aztán közelebb vittem a számat Alex fenekéhez, elég közel ahhoz, hogy a nyelvem végigsimítson a bejáratán, elég közel ahhoz, hogy érezzem, ahogy a teste megremeg válaszul. Alex első ízlelésénél tudtam, hogy túl sokáig fogom élvezni őt, a saját vágyaim a tízszeresére fokozódtak, amint a nyelvem mélyebbre hatolt benne.

Alex felnyögött, miközben a csípőjét a számhoz nyomta, könyörögve, hogy tovább kóstoljam minden centiméterét. – Nicholas... Nicholas...

– Kurva jó ízed van, Alex – mormoltam. – Bassza meg. Van fogalmad róla, milyen jó ízed van?

Mielőtt még esélyt adtam volna Alexnek, hogy válaszoljon a kérdésre, közelebb húztam a csípőjét a számhoz, és éppen csak annyira döntöttem meg, hogy az ujjaimat a mellkasához tudtam vinni. Ezután elkezdtem simogatni a mellbimbóit, miközben a nyelvem továbbra is hosszú köröket rajzolt a perem körül.

– Nicholas! Nem bírom! – kiáltott fel Alex, a mellbimbói sziklakeményre váltak az ujjbegyeim között. – El fogok élvezni. Nem bírom...

– Még ne élvezz el!

– Nem megy... ez túl sok...

– Ne élvezz el – ismételtem, mielőtt játékosan végignyaltam egy hosszú csíkot Alex lyukán. – Ha te élvezel el először, akkor veszítesz. És ha veszítesz, akkor segítened kell befejezni a holnapi munkát a világítótoronyban.

– Micsoda? Ebbe soha nem egyeztem bele – nyüszített Alex. – De várj csak... mi történik, ha nem veszítek? Mi történik, ha nyerek?

– Mit akarsz, mi történjen, ha nyersz?

– Te... – Alex mintha azon gondolkodott volna, mit mondjon legközelebb, miközben az alsó ajkába harapott. – Bassza meg. Akkor... az egész világnak tudnia kell, hogy te egy Alex Cooper groupie vagy.

– És az mivel jár?

– Nem tudom. Felteszek egy fotót a netre, amin a BadBadWeather pólóm van rajtad, talán a faladon lévő poszterrel a háttérben. – A pasi kuncogott. – Bármi, ami a legcikibb neked.

– Seggfej. – Vele együtt kuncogtam, mielőtt eltoltam volna a testemtől.

– Mit csinálsz? – kérdezte Alex, miközben megfordult, hogy rám nézzen.

– Ó, ne aggódj emiatt. Épp most készülök nyerni.

– Hogy érted azt, hogy – hé! – kiáltott fel Alex.

Elléptem az ágytól, és az éjjeliszekrényemhez mentem. Miután kezemben volt egy üveg síkosító és egy óvszer, visszamentem az ágyhoz, és rácsúsztattam az óvszert a farkamra.

Olyan gyorsan spricceltem a síkosítót az ujjaimra, amilyen gyorsan csak tudtam, mielőtt Alex fenekéhez simítottam, és az egyik ujjamat óvatosan becsúsztattam a szűk nyílásába. Alex felnyögött a lepedőnek dőlve, a teste megfeszült, ahogy még mélyebbre csúsztattam az ujjamat.

– Nicholas... – nyöszörgött Alex. – A francba... egyáltalán nem játszol tisztességesen...

Magamban vigyorogtam, miközben egy újabb ujjat csúsztattam mélyen Alex fenekébe. A teste ismét megfeszült az ismerős módon, tudtomra adva, hogy ó, nagyon közel van ahhoz, hogy teljesen elmenjen.

De ugyanebben a pillanatban Alex hirtelen eltávolodott a kezemtől, ahogy közelebb húzódott az ágy fejtámlájához.

– A francba! Bántottalak? – A hangomat aggodalom övezte. – Sajnálom. Óvatosabbnak kellett volna lennem...

– Feküdj az ágyra.

– Mi?

– Feküdj hanyatt az ágyra – utasított Alex. – Most.

– Mi történt azzal, hogy nem te irányítasz...

– Te voltál az, aki felhozta a győzelem vagy a vereség kérdését – folytatta Alex. – És ha ilyen játékot játszunk, akkor hajlandó vagyok bármit megtenni a győzelemért.

– Rendben – ismertem el. – Igazad van. Úgy vezettem be a játékot, hogy nem mondtam el neked az összes szabályt. Azt hiszem, tartozom neked legalább egy tisztességes lehetőséggel.

– Köszönöm – sugárzott Alex, mielőtt megpaskolta a mellette lévő ágyneműt. – Most pedig feküdj az ágyra, kérlek.

Azt tettem, amit mondott, és mellé csúsztam a megfelelő pozícióba. – Tessék. Most mi...

Mielőtt befejezhettem volna a kérdezősködésemet, Alex a combjait a derekam két oldalára helyezte, a feneke pedig pontosan a megkeményedett farkam fölött húzódott.

Aztán Alex leereszkedett a farkamra, a kezei a mellkasomon pihentek.

– Bassza meg, Alex... – nyögtem fel. – Bassza meg...

Alex nem válaszolt, miközben a csípője egyenletes körkörös mozgásba kezdett az enyémmel ellentétben, a farkam minden egyes mozdulatával még mélyebbre süllyedt benne. Alex arcán elszántság látszott, ahogy tovább lovagolt a farkamon, mintha azt akarná, hogy én legyek az első, aki eldurran.

Rámosolyogtam, mielőtt ezt mondtam. – Tényleg azt hiszed, hogy te fogsz nyerni, ugye?

– Miért ne tenném? – válaszolta. – Tudom, mennyire szeretsz bennem lenni. És tudom, hogy általában meddig tartasz ki. Csak annyit kell tennem, hogy így folytatom...

– Valamit elfelejtettél.

– Mit?

– Nem te irányítasz – válaszoltam, miközben a kezeimet Alex csípőjéhez emeltem, hogy a farkamon tartsam.

Elkezdtem beljebb tolni a farkam egyre beljebb, olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudtam. Ügyeltem rá, hogy Alexet ugyanabban a pozícióban tartsam, hogy minden egyes centiméteremet érezze.

Aztán felgyorsítottam a tempót, a csípőm még gyorsabban mozgott, a farkam még gyorsabban nyomult ki be, még keményebben döngölve a fenekét, mint korábban.

Alex nyögései betöltötték a hálószobámat, a hang gyorsan átváltott vonakodó sikolyba, mintha szándékosan próbálta volna a hangot a torkában tartani. Végül a mellkasából kiszabadult a hang, és Alex a nevemet kiáltotta, amikor elélvezett, az ondó spriccelt a farkából, és az egész pólómon landolt.

Baszd meg!

Látva Alex arcát, ahogy elélvezett, ahogy az arca mélyen kipirult, ahogy a szája tátva maradt, amikor befejezte a nevem mondogatását, és az utolsó sz még mindig ott maradt az ajkán, ez elég volt ahhoz, hogy a saját határaim túloldalára sodorjon.

Aztán elélveztem, még mindig annyi energiával pumpáltam belé, amennyi még az ereimben volt, és az utolsó pillanatig, amit ma este együtt töltöttünk.

Éppen amikor befejeztem, és egy elkeseredett lélegzetvétel gördült végig a tüdőmön, hallottam, hogy a laptopom apró csilingelést hallat a hálószoba másik oldaláról.

– A fájlok átvitele biztosan befejeződött – mondta Alex, a hangja laza és távolságtartó volt, mintha a farkam már nem lenne még mindig eltemetve.

A szívem válaszul összeszorult.

Nem vagyok több, mint egy B-oldal Alex Cooper számára.

Addig akart velem lenni, amíg csak tudott, aztán elhagyta volna a várost, és olyan lett volna, mintha sosem találkoztunk volna. És, hogy haragudhattam volna rá emiatt? Nem mintha nem lett volna kezdettől fogva őszinte velem arról, hogy milyen kapcsolatban szokott élni, milyen kapcsolatot szeretne velem.

És mégis, bár pontosan tudtam, hogy Alex mit akar tőlem, a felismerés még mindig fájt, ahogy felbámultam rá.

– Valami baj van? – kérdezte Alex, miközben oldalra billentette a fejét. – Úgy nézel ki, mintha gondolkodnál valamin.

– Semmiség – hazudtam.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Ne aggódj emiatt. – Megvonogattam a vállam, mielőtt eltávolítottam Alexet a derekamról. – Különben is, ennek az egésznek hamarosan vége lesz.