Alex
Fordította:
Aemitt
– Hogy
érted, hogy ez? – kérdezte Nicholas,
finoman eltolva magától. – Bocsánat, csak azt hittem, hogy csak dugtunk.
– Úgy
is van – válaszoltam lassan, bizonytalanul a saját válaszomban.
Baszd meg!
Jobban
kedveltem Nicholas Bowmant, mint azt be akartam volna vallani.
De
ha ő azt hitte, hogy csak dugtunk, akkor a magam részéről is fenn kellett
tartanom a látszatot. Különben is, hogyan magyaráztam volna meg neki, hogy a
féltékenységem Mr. Jackie-nél egyáltalán nem Beth miatt volt?
Féltékeny
voltam rá és Samarára, ahogyan beszéltek egymással, ahogyan a kapcsolatuk olyan
természetesnek és gondtalannak tűnt. Bosszantott, hogy ilyen sokáig tartott,
amíg Nicholas másik oldalára is betörtem, míg Samara valószínűleg soha nem
látott belőle semmi mást.
Engem
pedig az a gondolat bosszantott, hogy egy olyan lány után, akivel csak az
általa látogatott étteremben lógott együtt, én valahogy kevesebbet fogok
jelenteni neki, mint Mr. Jackie lánya.
– Én
csak úgy értettem, hogy... nos, most már bízom benned, Nicholas. – Igyekeztem a
lehető legjobban kibővíteni a korábbi kijelentésemet. – Úgy értem, bíznom kell
benned, nem igaz? Mi... közel állunk egymáshoz. Legalábbis fizikailag.
– Persze.
Azt hiszem, ennek van értelme – bólintott Nicholas, mielőtt rám vigyorgott. – Akkor
ma este erre gondolsz? Azzal, hogy közel kerülünk egymáshoz? Fizikailag?
– Bemehetnénk
a szobádba?
– Persze.
– Nicholas ismét elvigyorodott. – Hé, talán ezúttal jobb dalcímet találsz ki.
– Egy
dalcím?
– Igen,
tudod, arra a dalra, amit arról írsz, hogy összejössz egy random sráccal a
világítótornyában – kuncogott Nicholas. – Remélem, fele olyan jó dalcímként
vonul be a történelembe, mint az, amit a régi basszusgitárosodról írtál.
– Te
nem csak egy sima srác vagy, akivel összejövök a világítótornyánál – motyogtam.
– Hogy
mi? Nem igazán hallottalak...
– Most
már menjünk a szobádba. – Megváltoztattam a szavaimat, ahogy felálltam a
kanapéról. – És nem baj, ha ma este megint itt alszom?
– Nem.
Mindenképpen maradj – bólintott Nicholas. – Szerintem amúgy is biztonságosabb
lenne itt neked, most, hogy tudjuk, hogy John Dawson valószínűleg semmitől sem
riad vissza, hogy valóra váltsa a szupergonosz álmait...
– Erről
nem akarok többet beszélni.
– Oké.
Megértem, hogy ez egy nehéz téma...
– Nem,
úgy értem... – Megálltam, miközben átgondoltam a következő szavaimat. – Oké,
lehet, hogy őrültségnek hangzik, de... Nicholas Bowman, azt akarom, hogy úgy
bánj velem, mintha teljesen normális körülmények között találkoztunk volna.
– Teljesen
normális körülmények között?
– Igen,
mintha egy éjszakai kiruccanás után találkoztunk volna. Mintha... magányosan
ültél volna a bárban, én pedig leültem melléd, és felajánlottad, hogy meghívsz
egy italra – folytattam. – Aztán egyik dolog követte a másikat, és elhoztál
magadhoz.
– Szóval,
azt akarod, hogy ma este úgy viselkedjek, mintha totál részeg lennék?
– Azt
mondod, hogy csak akkor szednél fel, ha totál részeg lennél?
– Azt
mondom, hogy csak akkor szednék fel valakit, ha teljesen részeg lennék – kuncogott.
– Ilyesmit nem igazán szoktam csinálni, Alex, ilyen bárokban összejönni a
srácokkal.
– Rendben.
Akkor általában hogyan szoktál srácokkal találkozni?
– Nem
szoktam. Az exem után nem.
– De
nem tehetnénk úgy, mintha úgy történt volna? – sóhajtottam. – Én csak... én
csak egy normális éjszakát szeretnék, Nicholas, még akkor is, ha az csak
színlelés. Még akkor is, ha...
– Oké.
Tegyük fel, hogy a könyvtárban találkozunk.
– A
könyvtárban?
– Uhm
– hümmögött Nicholas. – Az, amelyik itt van az út mentén. Berobbantál a
városba, és egy nagy sztorin dolgozol. Talán kaptál egy tippet egy olajfolt
eltussolásáról, vagy egy gyógyszergyárról, amelyik a BritonBayben épített
álcát, valahol, ahová el tudják terelni a piszkos pénzüket.
– Ez...
igazából nagyon jó nyomnak hangzik – válaszoltam. – Várj. Valamelyik dolog most
történik...
– És
ott láttalak meg téged. A laptopodat bámultad. Észre sem vetted, hogy bejöttem,
pedig csak téged láttalak. És baszd meg, amikor egyszer ásítottál, láttam,
ahogy az inged felgyűrődött a hasad alján, épp elég bőrt felfedve ahhoz, hogy
lássam, tökéletesen karcsú vagy, mindenhol – suttogta. – És ez annyira kínos
volt, de annyira beindultam tőle, hogy nem tudtam megállni, hogy ne menjek ki a
fürdőszobába, és ne verjem ki, ott és akkor, arra gondolva, milyen lenne, ha a
könyvtári asztal fölé döntenélek, és eszméletlenül megdugnálak.
– Nicholas...
– Éreztem, hogy a bőröm kipirul a képzeletbeli forgatókönyvének részleteire,
éppen akkor, amikor Nicholas közelebb húzott a mellkasához, és átkarolta a
derekamat.
– És
aztán másnap újra láttalak. Ugyanannál az asztalnál. Ugyanaz a laptop. Nem
tudom, hogyan, de végül összeszedtem a bátorságot, hogy randira hívjalak, és te
igent mondtál – folytatta. – Elvittelek a város legjobb tengeri étteremébe, és életünk
legjobb éjszakáját töltöttük együtt. De amikor visszamentünk hozzám, túl ideges
voltam ahhoz, hogy rád mozduljak. Így aztán végül inkább csak öleltelek, csak
így, és vártam egy jelre, hogy valami többet akarsz, bármi többet. Mert
őszintén szólva, a világot is hajlandó lettem volna neked adni.
– Ott
vagyunk most? – kérdeztem. – Az első randink után a tengeri herkentyűs
étteremben?
– Ha
azt akarod, hogy az legyen.
Válaszul
nyugodtan megráztam a fejemet. – Azt hiszem... azt hiszem, vissza akarok térni a
sétányra, közvetlenül azután, hogy először megcsókoltál.
– De
az tényleg megtörtént. Azt hittem, valami normálisat akarsz...
– És
ha az normális lenne? – motyogtam. – Mi lenne, ha... miután megcsókoltuk
egymást, hazavinnél magadhoz?
– Azt
kérdezed, hogy mit akartam veled csinálni aznap este, Alex Cooper?
– Igen.
– A szavaim visszafojtott lélegzettel törtek elő. – Mindent tudni akarok, amit
aznap este akartál velem csinálni, Nicholas Bowman.
– Gyere
ide – suttogta Nicholas újra, miközben a padlóra guggolt, a karja lecsúszott a
derekamról a combomra.
Magához
húzta azokat kétoldalt, miközben én gyorsan a dereka köré fonta a lábaimat,
hogy egyensúlyban legyek. Nicholas a folyosó felé indult, hamarosan a falhoz
szorított, a hátam a fal felületének támaszkodott, Nicholas teste pedig a
farmerom lágyékához dörzsölődött.
– Olyan
kibaszottul gyönyörű vagy – mormolta Nicholas, miközben a száját a nyakam
oldalához szorította. – Bassza meg! Van fogalmad róla, hogy milyen gyönyörű
vagy?
– Te
is gyönyörű vagy – válaszoltam. – Te... több vagy, mint gyönyörű. Amikor rád
nézek, Nicholas... őszintén szólva néha nehéz rád nézni. Olyan... mintha... nem
szabadna látnom valami ennyire tökéleteset és ritka dolgot.
– Úgy
mondod, mintha görög isten lennék – kuncogott könnyedén Nicholas, ajkai
végigsiklottak a bőrömön.
– Azért,
mert úgy nézel ki, mint egy közülük – ismertem el.
Nicholas
ismét kuncogott, miközben a kezét eltávolította a combomtól, és visszatért a
fenekemhez, a tenyerei erősen rátapadtak. – Bassza meg! Nagyon megnehezíted,
hogy most ne csak úgy megdugjalak.
– Csak
dugj meg, Nicholas – könyörögtem.
Nicholas
válaszul megrázta a fejét. – Azt akarom, hogy te élvezz el előbb.
– Várj.
Ugye ennek nem egy újabb fogadás lesz a vége? – kérdeztem. – Mert ha igen,
akkor el kell mondanod, mielőtt igazán belevágunk...
– Nem
– mosolyodott el Nicholas. – Csak azt akarom, hogy te élvezz először, mert
én... szeretem nézni, ahogy elélvezel. Szeretem, ahogy kipirul az arcod,
mintha... meglepődnél az egésztől, de kétségbeesetten vágysz is rá,
kétségbeesetten vágysz erre a fajta felszabadulásra. És ahogy kimondod a
nevemet...
Miközben
Nicholas beszélt, éreztem, hogy a farka megkeményedik a farmerjában, és a
hossza a még mindig felöltözött seggemhez nyomódik. –Amikor kimondod a nevemet,
az úgy hangzik, mintha a legtökéletesebb dolog lenne az egész világon.
– Hogy
szeretnéd, hogy elmenjek? – kérdeztem, egyenesen őt bámulva, miközben a saját
farkam nyilvánvaló sátort húzott a farmeromban. – Bármit is akarsz tőlem,
megteszem. Bármit megteszek érted, Nicholas.
– Azt
hiszem, én is bármit megtennék érted – motyogta Nicholas. – A francba. Mi a
fenét csinálsz velem?
Nem
válaszoltam a szavaimmal, ehelyett úgy döntöttem, hogy szenvedélyes csókba
ragadom Nicholas száját, türelmetlenül csúsztattam a nyelvemet az ajkai közé,
miközben egyre jobban hozzá préseltem magam.
Úgy
éreztem, mintha minden porcikám lángolna, mintha lángba borulnék, ha Nicholas
nem teszi rám a kezét. Égtem érte, és ahogy a tűz szétterjedt a bőrömön,
éreztem, hogy Nicholas megszakítja a csókunkat, a szája végigvonul az
állkapcsom alján, és hamarosan a pólóm fölső részén állapodik meg.
Aztán
hallottam, hogy a ruha szakad, egészen a hasamig. Amikor lenéztem a zaj
forrására, azonnal észrevettem, hogy a pólóm kettészakadt, nem maradt más, csak
az anyag csipkézett szélei.
– Sajnálom
– motyogta Nicholas egy bocsánatkéréssel, miközben a szája végigcsókolt a
mellkasomon. – Útban volt...
Nyöszörögtem
Nicholas ajkainak érzésétől, ahogy a mellbimbóm köré fonódtak, és megnyalták az
érzékeny csúcsot. És újra felnyögtem, amikor Nicholas a farkát a fenekemhez
nyomta egyszerre, addig ingerelve, amíg úgy éreztem, hogy ott helyben
elolvadok.
– Nicholas...
nem tudok... nem tudok... – Az ajkamba haraptam, és igyekeztem mindent megtenni,
hogy ne nyöszörögjek. – A kurva életbe. Miért érzem mindig ilyen jól magam...
Nicholas
rám vigyorgott, miközben óvatosan elhúzta a karját a combomról, és leengedte a
lábamat a földre. Nyüszítettem, összezavarodva a hirtelen változástól, mielőtt
éreztem, hogy Nicholas kezei megragadják a derekam mindkét oldalát, miközben
úgy fordított meg, hogy a fal felé nézzek.
Az
ágyékát a fenekemhez nyomta, és elkezdett hozzám dörzsölődni, miközben a saját
ágyékom most már az előttem lévő falhoz préselődött. Megragadta a csuklóimat,
és közvetlenül a fejem fölött tartotta, folytatta tovább a mozdulatokat, a
szája pedig ismét visszatért a nyakamhoz.
– Ha
továbbra is így nyögsz, akkor sokkal keményebben fogok veled dugni, mint, ahogy
azt egy első randin kellene – figyelmeztetett
Nicholas játékosan.
– Nem
tehetek róla... – nyüszítettem. – Nicholas, kérlek. Csak dugj meg. Nem tudom,
hogy kibírom-e, ha így izgatnak...
– Nem
ingerellek, Alex – tisztázta. – Csak próbálom elérni, hogy nagyon-nagyon jól
érezd magad. Mert miután elélveztél, miután végeztem azzal, hogy jól érzed
magad, olyan keményen megduglak, hogy az éjszaka hátralévő részében nem fogsz
tudni járni.
Amikor
befejezte a mondandóját, Nicholas a farmerom derékszíjához nyúlt, és lehúzta a gatyám
a bokámig. Ezután ugyanezt tette a boxeralsómmal is, és én némán megborzongtam,
ahogy a levegő érzése végigsöpört feszült, kétségbeesett farkamon.
Baszd meg!
Kurvára
el kellett élveznem.
De
amikor már éppen könyörögni akartam Nicholasnak, hogy sokadszorra is dugjon
meg, éreztem, hogy a karjai a derekam köré fonódnak, miközben megfordított,
hogy újra szembeforduljak vele. Aztán elrántott a földről, miközben könnyedén
átvetett a vállán, mintha egyáltalán nem lenne súlyom.
Nicholas
a hálószobája felé vette az irányt, nem állt meg magyarázkodni. Amint
megérkeztünk a célunkhoz, óvatosan az ágytakarójára helyezett, még mindig nem
szólt egy szót sem. Egy pillantást vetettem lefelé a farkamra, amelynek feje
csillogott az előváladéktól, és hirtelen zavarba jöttem, mennyire akartam, hogy
Nicholas hozzám érjen.
Kínos
volt, nem igaz? Ahogy a kezében gyurmává váltam. Ahogy nyöszörögtem,
nyüszítettem és nyögtem, valahányszor a látóterébe kerültem. Borzalmas gondolat
fogalmazódott meg bennem, miközben visszabámultam Nicholasra, és azon tűnődtem,
vajon csak azért szeret dugni velem, mert olyan biztos pont voltam, egy könnyen elérhető gyümölcs, ami mindig a
rendelkezésére állt, amikor csak akart.
– Miért
én? – kérdeztem, a szemem még mindig az ő szemére szegezve.
– Mi?
– Nicholas zavartnak tűnt a kérdéstől. – Miről beszélsz, Alex?
– Bárkivel
összejöhetsz BritonBayben – magyaráztam. – Még mielőtt idejöttem volna... te...
Nicholas, bárkivel összejöhettél volna. De úgy viselkedtél, mintha csak engem
akarnál. Miért?
– Nem
tudom, mire akarsz kilyukadni...
– Azért,
mert elmegyek, ugye? – Sejtettem. – Nem számít, hogy mit csinálsz velem. Nem
számít, hogy megnyílsz-e előttem. Mert nem mintha én itt maradnék, és
bizonyítéka lennék annak, hogy Nicholas Bowman tényleg törődik valaki mással a
városban.
– Alex
– kezdte Nicholas, olvashatatlan arckifejezéssel az arcán. – Nem, nem fogok
dugni veled csak azért, mert elmész. Őszintén azt kívánom, bárcsak ne mennél
el.
– Tényleg?
Szóval boldog lennél, ha itt maradnék?
– Igen.
– De
az nem rontaná a hírnevedet? – kérdeztem. – Nem utálnád, ha az emberek azt
hinnék, hogy érdekellek?
– Alex
Cooper, mióta BritonBaybe jöttél, te vagy az egyetlen ember, akinek a
véleményével törődök – válaszolta. – Szóval, nem. Leszarom, hogy mások mit
gondolnak rólam, amíg te még mindig... amíg érdekellek.
– És
mi lesz, ha most... érdekelsz? – motyogtam. – Mi történik, ha érdekelsz, de
mégis vissza kell mennem New Yorkba?
– Tehát
azt mondod, hogy érdekellek?
– Nem
tudom – válaszoltam, miközben váratlanul könnyek szöktek a szemembe. – Nem
hiszem, hogy van értelme annak, hogy kötődjek, miközben tudom, hogy el kell
mennem. Nem hiszem, hogy bárminek is lenne értelme, mióta visszajöttem. Minden
csak...
Nehezen
fejeztem be a mondat végét, a hangom elakadt, miközben letöröltem a könnyeket a
nedves arcomról. Épp amikor újra megpróbáltam volna megszólalni, éreztem
Nicholas kezét a bőrömön, ujjai végigsimítottak az arcomon. Nem szólt semmit,
csak a hüvelykujját simította a szemhéjam alá, puhán és melegen.
Lehajolt,
hogy megcsókoljon, ugyanolyan lágyan és melegen, mint, ahogy az ujjbegyei
végigsimítanak a bőrömön. Viszonoztam a csókot, miközben lágyan közelebb húztam
magamhoz, elég közel ahhoz, hogy előttem landoljon az ágyon, a térdei majdnem
az enyémeknek ütköztek a matracon.
A
csókjaink között nevettünk egymáson, a szánk sosem távolodott el túl messzire
egymástól, miközben Nicholas tovább taszított az ágyon, a teste az én testem
fölé került.
Belenyúlt
az ágya melletti éjjeliszekrénybe, elővett egy óvszert és egy üveg síkosítót,
majd hátradőlt a lábain, miközben az óvszert végiggurította a farkán, és
síkosítót spriccelt az ujjbegyeire. Észre sem vettem, amikor levette a ruháit,
túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy próbáljam kezelni a saját könnyeimet,
próbáltam megakadályozni, hogy az érzelmeim a felszínre törjenek.
Mielőtt
teljesen magamhoz tértem volna, Nicholas ujjbegyei belém merültek, ujjbegyei a
várakozó lyukamba csúsztak. Nem ütközött nagy ellenállásba, a testem látszólag
készen állt rá az előkészület hiánya ellenére. Szerettem volna valami vicceset
mondani erre, viccet csinálni, hogy könnyítsek a felismerésen, hogy a bejáratom
már felkészült rá, a testem nyilvánvalóan már azelőtt várta a farkát, hogy ő
egyáltalán hangot adott volna az érzésének, de túlságosan magával ragadott az
érzés, ahogy Nicholas ujjai belém és kifelé csúsztak, a feszültség a határán
volt annak, hogy megvadítson.
Ahogy
lehunytam a szemem a rajtam átjáró gyönyörtől, rájöttem, hogy több mint a
határon vagyok. Mire újra kinyitottam a szemem, már túl voltam a sziklán, a
farkamból spriccelt az ondóm, ami gyorsan beborította Nicholas hasának közepét,
és legördült a bőrén, miközben az ujjaim az alattam lévő ágyneműbe gabalyodtak.
– Nicholas...
Nichol... baszd meg! – Nyögtem ki a nevét, ahogy a farkát belém csúsztatta, és
a csípője már azelőtt belém nyomult, mielőtt még esélyem lett volna befejezni a
kiáltást.
Ahogy
Nicholas egyenletesen tolta bennem a farkát, a szemei az enyémet bámulták,
olyan arckifejezéssel, amire nem találtam szót, tudtam, hogy ez most más.
Ez
egyáltalán nem hasonlított azokra az alkalmakra, amikor megbízás közben
véletlenszerű srácokkal jöttem össze. Nicholas nem csak egy újabb mókás alkalom
volt, amiről fiatalabb koromban írtam volna egy dalt, az egész kapcsolatunk
csak egy újabb eldobott szöveg, amire csak úgy mellékesen gondoltam. Nicholas
valami több volt.
És
ahogy a teste az enyém fölött ringatózott, ahogy a nevemet kiáltotta, amikor
elélvezett, hirtelen a lelkem mélyéig megrémültem, hogy ami köztünk volt, az
nem arra épült, hogy tovább tartson, mint a BritonBayben töltött időm.
***
*
A hálószoba
ablakában pislákolt a fény.
Azután
vettem észre, hogy Nicholas mellett ébredtem fel, kényelmesen a karjaiban,
miközben ő mélyen aludt mellettem. Nem tudtam, miért, de egy bizonyos,
Beth-szel töltött nyárról álmodtam, amikor Beth egy híres szakáccsal járt, és
gyakran meghívta, hogy főzzön nekünk vacsorát estére. Szokás szerint a háza
hátsó részében álltunk, és halkan beszélgettünk az iskolai jegyeimről, miközben
néztük, ahogy a legújabb kedvese valami mást tesz a grillre...
Tűz.
Tűz
volt Beth házában.
Egy
pillanatig tartott, amíg az agyam feldolgozta, amit láttam, ahogy a lángok
elnyelték a ház oldalát. Aztán pánik tört fel a mellkasomban, amikor hevesen
felráztamNicholast.
– Nicholas!
Hívnunk kell a 911-et! Azonnal! – Kiáltottam, miközben ide-oda tologattam és
húztam a testét. – Nicholas!
– Basszus,
oké, a telefonom az éjjeliszekrényen van – instruált, félig-meddig bágyadt
hangon. – Tudtam, hogy fel kellett volna töltenünk a telefonodat... – Nicholas
rövidre fogta magát, miközben a telefonjáért nyúlt, és sietve tárcsázta a
911-et. A szájához emelte a telefont, mielőtt megkérdezte: – Várj. Miért hívjuk
a 911-et?
– Beth
háza kigyulladt!
– A
kurva életbe! Mi a fasz? – Nicholas szeme elkerekedett, ahogy az ablak felé
fordult, és most a lángokban álló otthont nézte. – Szent szar!
– Oda
kell mennünk. Meg kell néznünk, hogy tehetünk-e valamit...
– Alex
Cooper, ha megpróbálsz átmenni oda, egy olyan házhoz, ami éppen lángokban áll,
akkor erőszakkal kell lefognom téged – figyelmeztetett Nicholas. – Komolyan
mondom, Alex.
– Én
is komolyan gondolom. – Vágtam vissza. – Mit vársz tőlem, mit tegyek? Csak
nézzem végig, ahogy minden, ami a nagynénémnek fontos volt, lángba borul...
– A
nénikédnek te voltál a legfontosabb – javított ki. – És nem akarta volna, hogy
megégj, még akkor sem, ha ez azt jelentette volna, hogy a háza elpusztul...
– A
francba, a háza lehet, hogy eltűnik. Nicholas, a háza lehet, hogy eltűnik! – A
pánik még akkor is továbbra is átjárt, amikor Nicholas valamit mormogott a telefonba.
– Hé,
gyere ide – mondta Nicholas, és a mellkasához húzott. – Minden oké lesz,
rendben? Megígérem neked, Alex, minden rendben lesz.
Nem
tudtam, miért, de még akkor is elhittem minden szavát, amikor a nagynéném háza
pont velünk szemben égett.
***
*
– Azépület
nagyrészt rendben van – kezdte egy tűzoltó, miközben ránk bámult Nicholas
küszöbén. – De úgy néz ki, hogy a ház többi része megsérült, így vagy úgy.
Bárcsak jobb híreim lennének, de a legjobb esetben is azt mondanám, hogy a ház
részben megsemmisült.
– Akkor
ez mit jelent? A biztosítás szempontjából? – kérdezte Nicholas. – Le kell majd
írnunk totálkárként, vagy...
– Igazából
én várnék a biztosítással – szakította félbe a tűzoltó. – Lehet, hogy egy
kicsit korai lenne ezt mondani önnek, de... nos, uram, ön a ház tulajdonosa?
– Igen.
– Végre bekapcsolódtam a beszélgetésbe, bár a beszéd olyan volt, mintha egy
nagy sziklát gurítottam volna fel egy csúszós lejtőn. – Én... Alex Cooper
vagyok, Beth Cooper unokaöccse.
– Nem
tudom, hogy mondjam ezt helyesen... – Sóhajtott a tűzoltó, miközben megrázta a
fejét. – De úgy tűnik, a tüzet valószínűleg gyorsítószer okozhatta.
– Gyorsítószer?
– Igen.
Úgy néz ki, mintha valaki meggyújtotta volna a tüzet – tisztázta a férfi. – Nos,
nem lehetünk biztosak benne, amíg nem hívunk egy gyújtogatási szakértőt, aki
megnézi a házat, de amennyire én tudom, nem hiszem, hogy egy ilyen háznak ilyen
gyorsan kellett volna felgyulladnia, anélkül, hogy valaki vagy valami ne
segített volna rá.
– Szóval
azt mondja, hogy valaki felgyújtotta Beth házát? Szándékosan? – kérdezte
Nicholas, és a hangját düh járta át.
– Sajnálom
– mentegetőzött a tűzoltó. – Én is ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint maga.
Fogalmam sincs, ki akart volna ilyesmit tenni Beth házával, különösen, hogy ő
csak... nos, tudja. – A tűzoltó mindkettőnk felé bólintott, mielőtt befejezte
volna a gondolatait. – Mindenesetre, majd jelentkezünk, Mr. Cooper.
Remélhetőleg ki tudjuk deríteni, ki tette ezt, hogy önnek legyen egy kis
nyugalma.
– Köszönöm
– bólintottam én is.
És
ezzel elsétált Nicholas küszöbéről, és visszament Beth immár leégett otthona
felé.
Még
csak el sem bírtam nézni abba az irányba, mindent megtettem, hogy elkerüljem a
szembe kerülést annak az otthonnak a maradványaival, ahol annyi nyarat
töltöttem, ahol elég jól éreztem magam ahhoz, hogy önmagam lehessek, ahol
megengedték, hogy különböző személyiségeket, különböző fázisokat próbáljak ki,
mindezt az egyik kedvenc emberem előzetes jóváhagyásával az egész világon.
– Alex,
annyira sajnálom – motyogta Nicholas lenézve rám. – Annyira, de annyira
sajnálom...
– Látnunk
kell a nagynéném orvosi kartonját.
– Micsoda?
– Úgy tűnt, Nicholas meglepődött a válaszomtól. – Tényleg ez jár most a
fejedben?
– Igen
– válaszoltam, a hangomból hiányzott minden érzelem. – Mert most már biztosan
tudom, hogy valaki megölte Beth-t, mert bárki is volt az, épp most próbált
megölni engem is.
– Azt
hiszem, igazad lehet – válaszolta Nicholas. – De nem tudom, hogyan fogsz
hozzáférni az orvosi kartonjához, Alex, a HIPAA és mindenféle akadályok között.
Azt hiszem, megpróbálhatnád felhívni az orvosát, Dr. Trager-t, de nem tudom,
hogy hajlandó lenne-e megszegni a törvényt azért, hogy... – Nicholas ekkor
szünetet tartott, miközben hangosan felsóhajtott. – Ugye nem azt tervezted,
hogy felhívod az orvosát?
– Nem.
– Be
fogsz törni Dr. Trager rendelőjébe, ugye?
– Igen.
– Rendben
– enyhült meg Nicholas. – Benne vagyok.
Nicholas
Fordította:
Aemitt
– Hányszor
voltál már börtönben? – kérdeztem Alexet, amikor Dr. Trager rendelője előtt, a
kocsim első ülésén rejtőztünk. – Csak nagyjából tudsz egy számot mondani.
– Észak-Amerikáról
beszélsz? – kérdezte Alex. – És Kanadát is beleszámítod? Mexikót is?
– Alex!
– Csak
vicceltem – motyogta Alex, és felém bámult. – A válasz nulla, mert engem nem
kapnak el. Ez a titka annak, hogy nem kerülök börtönbe.
– Akkor
a karriered mekkora részét teszi ki a betörés? Mert úgy tűnik, őrülten jól
érzed magad ebben a szerepben.
– Csak
azt teszem, amit kell – magyarázta Alex. – És sok sztorinál ehhez az kell, hogy
hajlandó legyek olyan helyekre is elmenni, ahová senki más nem akar, vagy nem
képes.
– De
nem próbáltál betörni a városházára.
– Azért,
mert nem kellett betörnöm a városházára. Volt egy belső kapcsolatom.
– Oké,
ez stimmel – válaszoltam.
– Egyébként
mi ez a sok kérdés? Voltál már velem ilyen kiránduláson, Nicholas, nem ez az
első betöréses rablásod.
– Csak
megbizonyosodom róla, hogy a betörés nem olyan, mintha valami hóbort lenne a
számodra, vagy ilyesmi.
– Nem
a betörés a perverzióm – pontosította Alex. – Az a lényeg, hogy a helyzet
végére járjunk... várj egy kicsit. – Alex visszafordította a figyelmét az irodaépületre,
amikor a jobb oldali sarokban kialudt egy lámpa. – Ott. Pontosan ott. A
takarítóbrigád bizonyára végzett az éjszakára. Ideje indulnunk.
– Nem
kéne még várnunk néhány percet? Csak hogy biztosak legyünk benne, hogy senki
sem jön vissza...
– Nincs
időnk ezen aggódni – agyalt Alex. – Különben is, több, mint valószínű, hogy az
egészségügyi személyzettel lesz dolgunk, és nekik nincs meg az a szabályuk,
hogy „ne ártsunk”?
– Alex,
nem hiszem, hogy a hippokratészi eskü vonatkozik azokra, akik betörnek az
épületbe... Alex! – Kiáltottam utána, de ő már távolodott a kocsitól, a lába
már a bejárati ajtó felé indult.
Amikor
utolértem, Alex a bejárati ajtó mellett guggolt, ujjai finoman repkedtek az
ajtó billentyűzetén. Sietve beütött egy jelszót, amit azonnal elutasítottak, a
biztonsági berendezésből egy apró hangjelzés hallatszott.
– A
francba – suttogta Alex. – Nem tudod véletlenül Dr. Trager feleségének a nevét?
Valamelyik gyerekét, akiért nagyon rajong?
– Dr.
Trager nem nős – válaszoltam. – És soha nem is voltak gyerekei, amiről
tudomásom van.
– Oké.
Üdvözlégy Mária-idő – suttogta Alex ismét, és ujjai visszatértek a
billentyűzetre.
De
ezúttal egy apró csipogás helyett az ajtó fokozatos kinyílása fogadott minket,
üdvözölve minket az épületben.
– Mi
a fene? – kérdeztem halkan. – Hogyan voltál képes kitalálni ennek a helynek a
jelszavát?
– Nem
az épület általános jelszavát próbáltam kitalálni, csak azt, amit Dr. Trager
használ. És csak a nagynéném nevét írtam be – válaszolta Alex, a hangja
ugyanolyan halk volt, mint az enyém. – Gondoltam, egy egyedülálló, öreg fickó
BritonBayben? Valószínűleg belezúgott Bethbe. És ha ő nem, akkor valaki az
irodájában valószínűleg igen. Ki tudja?
– A
francba. Nem hiszem el, hogy ez bejött.
– És
nem hiszem el, hogy ezek közül senki sem tette túl magát az iskoláskori
szerelmén – mondta Alex, miközben elindult felfelé a hátsó lépcsőn, könnyedén,
ahogy egyszerre kettőt lépett.
Egyenesen
mögötte haladtam, amíg a folyosó közepéhez közeli irodához értünk, Alex
óvatosan kinyitotta a vállával.
– Csak
úgy nyitva volt? – Alig tudtam elhinni a szerencsénket.
De
Alex csak megvonta a vállát válaszul. – Nem hiszem, hogy Dr. Tragernek sok
rejtegetnivalója lenne. Különben is, elég nehéz lett volna bejutni az épületbe
a jelszóval, és nem mintha itt recepteket tartanának vagy ilyesmi. Olyan lenne,
mintha egy könyvtáros bezárná az irodája ajtaját, azt hiszem. Körültekintő, de
egyben szükségtelen is.
Alex
leereszkedett a padlóra, ahogy térdre ereszkedett, a lendülete egyenesen az
iroda hátsó részében lévő iratszekrények felé irányult. Amikor elérte a
szekrényeket, halkan felnevetett.
Kíváncsi
voltam a szórakozásának forrására, ezért megkérdeztem: – Mi olyan vicces?
Alex
felemelt egy kis kulcsot. – Dr. Tragernek valószínűleg beszélnie kellene a
munkatársaival az irodai biztonságról. Ha a kulcsot a szekrényben hagyja, akkor
mi értelme van annak, hogy zár van rajta?
– Igen,
talán neked kellene végigvezetned őket a biztonsági folyamaton – javasoltam,
miközben Alex mellé kúsztam a földön. – Találtál már valamit Bethről?
– Még
nem... – Alex szavai elakadtak, ahogy az ujjai átfutották az aktákat. – De azt
hiszem, közel járunk hozzá. Továbbá, ki gondolta volna, hogy van még három
másik Beth a városban?
– Az
egyiküknek van egy piteboltja – magyaráztam. – Beth mindig is utálta azt a
Beth-t. Szerintem túlságosan önelégült volt azzal, hogy milyen jól megy a
piteboltja, különösen, hogy nem vett részt közvetlenül a napi működésben...
– Megtaláltam
– mondta hirtelen Alex, és kihúzott egy aktát a fiókból. Kinyitotta, és a
beteglapok legfelső lapjára meredt. – Itt is van. Beth Cooper... hetvenkettő...
és nézzük meg a kórlapja többi részét is... – Alex fejrázva távolodott el az
aktától. – Várj. Ennek semmi értelme.
– Hogy
érted ezt? Mi van a kórlapjában? – Kérdeztem, miközben a szívem elkezdett
hevesen verni a mellkasomban. – Azt... azt írja, hogy meghalt valami miatt, ami
a szervezetében volt?
– Nem.
Azt írja, hogy krónikus szívbetegsége volt. – Ráncolta homlokát Alex. – De Beth
soha nem említett nekem ilyesmit.
– Talán
nem gondolta, hogy ez olyan nagy dolog – mondtam. – És talán nem is volt az.
Sok idősebb ember számára ez csak valami, ami a helyzettel együtt jár...
– Mi
az a Cachexia? – szakított félbe Alex , felém fordulva. – Az is rajta van a
kórlapján.
– Ez...
sorvadás szindróma – válaszoltam tétován.
– Sorvadás
szindróma? Az egy betegség?
– Nem
az – folytattam. – A sorvadás szindróma csak egy tünet. És ez tényleg bármitől
lehet, rák, AIDS, szívelégtelenség. Általában fogyásként, izomvesztésként
jelentkezik, a betegek már nem esznek. És általában együtt jár...
Szünetet
tartottam, nem tudtam, hogy folytassam-e a betegség magyarázatát.
De
Alex tovább erőltette a pillantásával. – Általában mihez társul, Nicholas?
– A
halálhoz – fejeztem be a gondolatot, miközben elfordítottam a tekintetemet
tőle. – A betegeknél gyakran akkor alakul ki, amikor a haldoklási fázisban
vannak annak, amitől szenvedtek.
– Kizárt
dolog. – Alex becsapta az aktát, az öklével a padlóra vágott.
– Nincs
az a kibaszott lehetőség. Ha Beth haldoklott volna, ha valaha is ilyen beteg
volt, elmondta volna nekem. Valaki kurvára meghamisította ezeket az aktákat,
Nicholas...
– De
ki tudott volna hozzáférniBeth aktáihoz Dr. Trageren kívül?
– Látod,
milyen könnyű volt betörnünk? – gúnyolódott Alex. – Bárki bejuthatott volna
ide, és megcsinálhatta volna ezt a szart. Különben is, tudod, milyen kényelmes,
hogy a cachexia tünetei megegyeznek a talliummérgezés tüneteivel? Szinte
tökéletes egybeesés, és ez nem okozott volna semmi kivetnivalót, hogy a zsarukat
is bevonják.
– Alex,
nem tudom, hogy...
– Ugyan
már. Menjünk – mondta Alex, és már az ajtó felé tartott. – Nem akarunk sokáig
itt maradni. És egyelőre mindenünk megvan, amire szükségünk van.
***
*
– Emlékszel,
mit mondott Marnie, amikor a városházán voltunk? – kezdte Alex, miközben
ide-oda járkált a nappalimban. – Hogy mennyire fontos volt ez a projekt
bizonyos embereknek ebben a városban? Hogy mennyire rosszul sülhet el ez a
szar, ha tovább szaglászunk?
– Igen.
Emlékszem – válaszoltam nyugodtan a kanapén elfoglalt helyemről.
– Azt
hiszem, talán együtt dolgoznak – folytatta Alex, és a lábai mintha még
gyorsabban mozogtak volna, mint korábban. – Igazad volt, Nicholas. Nem csak
Johnról van szó. Az nem lehet. John az. Hanem Mr. Garrison. Ez a kibaszott ügyvéd.
És Dr. Trager is. Mindenki, akinek jót tett volna, ha Beth meghal és eltűnik.
És amikor rájöttek, hogy engem nem lesz könnyű megvenni, úgy döntöttek, hogy
velem is foglalkoznak... – Alex hirtelen megállt, csípőre tette a kezét. – Várj!
– Várjak?
– kérdeztem, miközben a figyelmemet Alexen tartottam.
– Mrs.
Perkins azt mondta, hogy Beth hirtelen megbetegedett. – Alex csettintett az
ujjaival, miközben beszélt. – Akkor ő lehet a tanú. Ő lehetne a bizonyíték
arra, hogy Beth nem volt beteg, amíg...
– Alex,
Beth egész idő alatt beteg volt, amióta csak ismertem – vallottam be egy
levegővétel alatt.
– Hogy
mi van?
– Egész
évben beteg volt – folytattam. – Eleinte jött és elmúlt, de végül csak
megmaradt.
– De
Mrs. Perkins azt mondta...
– Beth
megbetegedése hirtelennek tűnt Mrs. Perkins számára, mert nem látta Beth-t
minden nap – magyaráztam. – Így persze annak, aki nem látogatta túl gyakran,
nagy változásnak tűnt, hogy Beth nulláról százra változott. De nem volt az.
Fokozatos folyamat volt, minden egyes pillanata. Ez nem jelenti azt, hogy
valaki nem akarta bántani, de sokkal lassabban ment volna, mint, ahogyan azt
kezdetben gondoltuk...
– Hazudsz.
– Alex,
esküszöm, hogy nem...
– Nem,
te hazudsz. Muszáj hazudnod. – Alex hangja megtört. – Mert kizárt, hogy Beth
ilyesmit eltitkolt volna előlem. Ha az egészsége hirtelen romlott volna, értem,
hogy nem tudta volna ezt olyan könnyen elmondani nekem. Nem akart volna
eltéríteni a munkámtól, mert ő már csak ilyen volt. De ha már egy éve beteg
lett volna? – Alex a mellkasán összefonta a karját, mielőtt újra megszólalt. – Ha
egy évig beteg lett volna, akkor az azt jelentette volna, hogy egy évig
hazudott nekem. Hogy ilyen sokáig eltitkolt előlem valami ilyen hatalmas
dolgot. Hogy ő... megfosztott attól a lehetőségtől, hogy rendesen elbúcsúzzak
tőle...
Alex
remegni kezdett, a szavai között zokogni kezdett. – Miért tenne Beth ilyet
velem? Miért nem akarta, hogy elbúcsúzzak tőle? Azt hittem... azt akarta volna,
hogy mellette legyek. Ha beteg lett volna, mindent eldobtam volna érte. Egész
idő alatt itt lettem volna, amíg meg nem hal...
– Azt
hiszem, ezt tudta, Alex – mondtam, odasétáltam hozzá, és gyengéden a karjaimba
vettem. – Azt hiszem, Beth tudta, hogy te mindent feladtál volna azért, hogy
vele maradj, amíg el nem jön az ő ideje.
– És
nem akarta, hogy ott legyek vele...
– Nem,
nem akarta, hogy feladd az életed, csak mert az övé talán véget ért – javítottam
ki. – Alex, Beth mindennél jobban szeretett téged. És az utolsó napjaiban...
Alex, a vége felé már fel sem ismerted volna őt. És azt hiszem... azt hiszem,
azt akarta, hogy úgy emlékezz rá, ahogy utoljára láttad, mint a nőre, akivel a
nyaraidat töltötted, mint a nőre, akinek a férfiak csak azért esedeztek, hogy
az ajtajához jussanak. – Még közelebb öleltem magamhoz, miközben folytattam: – És
tudom, hogy ez elcseszett, de azt hiszem, ő ezt ajándéknak tekintette. Soha nem
kell így emlékezned rá, Alex. Az egyetlen emléked, ami Beth-ről marad, az a jó.
És azt hiszem, ő tényleg csak ezt akarta, hogy ez maradjon meg neked.
Alex
zokogott az ölelésemben, arcát a vállamhoz szorította, miközben remegő
lélegzetet vett. – Én csak azt akartam... Csak azt akartam, hogy ott legyek
neki... Bármit megtettem volna... Segítettem volna neki bármiben, amire
szüksége volt...
– Igen.
Azt hiszem, Beth is tudta ezt – mormoltam, mielőtt egy apró csókot nyomtam Alex
fejére. – Szerintem tudta, hogy az egész világodat feladtad volna.
Alex
újra felzokogott, én pedig olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam, és
mindent megtettem, hogy egyben tartsam, még akkor is, ha éreztem, hogy szétesik
a karjaimban.
Köszönöm szépen
VálaszTörlés