Alex
Fordította:
Aemitt
A verandámon
maradt tegnap este.
Nem
túl sokáig, de elég sokáig ahhoz, hogy észrevegyem. Nicholas-t figyeltem a
nagynéném egyik ablakán keresztül, a szememet rajta tartva, ahogy a bejárati
ajtót bámulja. Mintha gondolkodott volna valamin, az elméje mintha
elkalandozott volna, miközben az öklét a faajtó felé emelte, szinte mintha
kopogni akart volna a felületén.
Kíváncsi
voltam, mit akarhat.
Az
esténk nem ment túl jól, és nem mintha Nicholasnak szándékában állt volna a
közeljövőben újra hasonló időt tölteni velem. Őszintén aggódtam, hogy elszúrtam
minden esélyt arra, hogy újra beszéljek a férfival, feldúlt voltam a lehetőség
miatt, hogy tönkretettem az egyetlen kapcsolatomat Bethszel egész Briton
Bayben.
De
mivel Nicholas továbbra is a verandámon időzött, talán még mindig volt esélyem.
Talán arra gondolt, hogy mindent elárul, amit Beth utolsó napjairól tudott, és
mindent elmondott, mielőtt még átengedtem volna a küszöbön.
Vagy
talán csak bűntudata volt.
Ettől
a gondolattól megfagyott a vér az ereimbe, amikor belegondoltam, hogy Nicholas
pontosan az volt, akinek Mrs. Perkins lefestette, egy playboy, aki csak a
pénzéért és a figyelméért került Beth közelébe. Nem tudtam tagadni, hogy ennek
lett volna némi értelme, Nicholas minden ellenkező érvelése ellenére is.
De
ugyanebben a pillanatban Nicholas szavai a parkból ismét felém sodródtak,
nyugodtan betöltötték a fejemet, és gyengéden beburkolták az elmém peremét.
Mi van, ha ez nem valami borzalmas és
ördögi dolog?
Mi van, ha ez valami, amit az emberek a
saját érdekedben titkolnak el előled?
Talán
Nicholasnak igaza volt. Talán el kellett kezdenem más szemszögből nézni azt,
ami Beth-szel történt, vagy legalábbis figyelembe kellett vennem, hogy az
utolsó napjait nem csak úgy ellopta tőle valaki, akinek gonosz szándékai
voltak.
Talán
a szívük a helyén volt. Talán Beth szenvedett.
Picsába.
Talán
még kérte is őket.
De
éppen amikor ez a dermesztő gondolat végigfutott a gerincemen, a nappali
túloldaláról meghallottam a csengőt. Kora reggel volt, ezért meglepett, hogy
valaki már reggel hétkor felébredt, hogy meglátogasson.
Minden
meglepetésem elszállt, amikor megláttam Mrs. Perkins-t az ajtóban állni. Mrs.
Perkins arról volt híres, hogy a nap bármely szakában felbukkant az emberek küszöbén,
és az egész Briton Bayben ismert volt, hogy nem volt hajlandó betartani a
látogatási időre vonatkozó szokványos előírásokat.
– Sajnálom.
Aludtál? – A ruháim felé biccentett. – Úgy nézel ki, mint, aki most sprintelt
ki az ágyból.
– Ez
tulajdonképpen az otthonról dolgozós munkaruhám – válaszoltam.
– Itthonról
dolgozol? És közben úgy öltözködsz, mint egy csavargó?–hunyorgott Mrs. Perkins
felém. – Nem értem. A rettegés, hogy nyomorban élsz, segíti a
produktivitásodat?
– Szüksége
volt valamire, Mrs. Perkins? – Sikerült elnyomnom a grimaszt, amely azzal
fenyegetett, hogy eluralkodik az arckifejezésemen. Évek óta távol voltam Briton
Baytől, de mégsem hiányzott Mrs. Perkins kreatív formája az emberek
sértegetésére, még egyszer sem. – Szeretnék visszatérni a szokásos reggeli
kutatásomhoz...
– Éppen
a virágaimat locsolom – szakította félbe. – És rábukkantam egy
liliomültetvényre, amiről Beth jutott eszembe. Mindig is szerette a liliomokat,
és mindig olyan irigy volt, hogy engem zöld kezekkel áldott meg az ég, ő pedig
csak homokot tudott termeszteni. – Mrs Perkins nevetésben tört ki, mielőtt
hangosan felsóhajtott. – Istenem, tényleg hiányzik, tudod?
– Azt
hiszem, mindannyiunknak – mormoltam, miközben az ajtónak támaszkodtam.
– Á,
nos. Talán te lehetnél az új riválisom – mosolyodott el Mrs. Perkins, mielőtt
az arca komor tónusra váltott volna. – Alex, lehetek őszinte hozzád?
– Mindig
is az volt, ugye, Mrs. Perkins?
– Láttam,
hogy tegnap este a küszöbén időzött – folytatta a nő. – Az a férfit. Nicholas.
Annyira féltettem a biztonságodat, hogy arra gondoltam, hívom a rendőrséget, de
szerencsére elment, mielőtt előkaptam volna a telefonomat. – Mrs. Perkins
közelebb lépett hozzám, és halkabbra fogta a hangját. – Ugye, nem töltöttél
vele kettesben időt?
– Mrs.
Perkins, azt hiszem, tévedett Nicholas-szal kapcsolatban...
– Ó,
Istenem! Most már téged is sikerült megfertőznie. – Mrs. Perkins a homlokát
ráncolta. – Alex, kérlek, használd az eszed. Nem gondolkodtál még azon, hogy a
férfi egyáltalán hogyan szerezte meg a világítótornyot?
– Talán
megvette? – találgattam. – Nem lehetett olcsó vétel, de ki tudja, talán
félretette a pénzt, vagy...
– Nem
Nicholasé a világítótorony. Semmi sincs a tulajdonában – magyarázta Mrs.
Perkins. – A világítótorony a város támogatásából van, és Nicholas feladata,
hogy jó állapotban tartsa, mint közszemlére tett nevezetességet.
– Nem
tudom, mi köze van ennek ahhoz, hogy Nicholas veszélyes a társadalomra...
– Ő
egy világítótoronyőr! – A hangja még mindig halk volt, bár sürgető hangon
szólt. – Az az ember filléreket keres, és te még mindig csodálkozol, hogy miért
olyan kedves veled? Miért volt olyan kedves Bethhez? – Mrs. Perkins
gúnyolódott, mielőtt befejezte volna a gondolatait. – Nincs semmije. Neked
pedig mindened megvan. És félek kimondani, Alex Cooper, de ha nem leszel
óvatosabb, gyanítom, hogy a végén te is elsorvadsz, akárcsak Beth.
– Tényleg
nem hiszem, hogy ezt igazságos lenne róla mondani, csak azért, mert nem gazdag
családból származik...
– Ennél
azért okosabbnak kell lenned. – Mrs Perkins csalódottan rázta a fejét. – Beth
biztosított róla, hogy ennél sokkal, de sokkal okosabb vagy.
Mrs.
Perkins ekkor elfordult tőlem, és elindult a járda másik oldalán.
És
amint eltűnt a szemem elől, a világítótorony felé fordítottam a figyelmemet,
miközben ideges energia kúszott lassan az ereimben.
***
*
Megvártam,
amíg Nicholas délután elmegy.
Az
ablakom előtt figyeltem, hogy vajon elhagyja-e valaha is a helyét. Amint
megtette, gyorsan elindultam a világítótorony felé, minden méltóságot
hátrahagyva, miközben a lábaimat olyan erősen hajtottam, ahogy csak bírtam. Nem
tudtam, mennyi időm van, mielőtt Nicholas visszajön onnan, ahová ment, ami azt
jelentette, hogy olyan gyorsan kellett mozognom, amilyen gyorsan csak tudtam.
Amikor
elértem a világítótorony bejárati ajtaját, lenéztem a rozsdás zárra, amely
zárva tartotta. Elgondolkodva emeltem felé a kezem, mielőtt úgy döntöttem, hogy
nem próbálok szerencsét, mert rájöttem, hogy nem kell betörnöm a
világítótoronyba.
Mert
nem kellett bejutnom Nicholas lakásába.
Mert
ha tényleg benne volt a keze Beth megölésében, kizárt, hogy bent tartotta volna a bizonyítékot ott,
ahol lakik. Elrejtette volna szemeteszsákokba, vagy elásta volna a hátsó
udvarban...
A hátsó udvar.
A
lábaim már mozdultak is, amikor az ötlet eszembe jutott. Azon kaptam magam,
hogy a világítótorony hátsó része felé veszem az irányt, és meg sem álltam
addig, amíg szembe nem kerültem a tengerpart homokjával és a sötét sziklák
simaságával, amelyek Nicholas hátsó udvarának nagy részét képezték.
Lefelé
slisszoltam a homok felé, a kezemmel végigtapogattam a szemcséit, miközben
megpróbáltam végiggondolni, hogy mikor kerestem utoljára bizonyítékot a
bűntényre. Egy drogkartell nyomát követtem, amely a délkeleti államokon
keresztül vezetett, útjukat megtört üzletek és feldarabolt holttestek
szegélyezték.
Majdnem
ezer órát tölthettem azzal az üggyel, mire sikerült bármilyen bizonyítékot
találnom, a reménytelenség kezdte megfertőzni a lelkemet, ahogy minden
lehetséges nyomot tovább üldöztem. És tudtam, hogy ha Nicholasnak valahogy köze
van ahhoz, ami Beth-tel történt, a bizonyítékok keresése a Briton Bayben töltött
időm nagy részét felemészti, és talán még azt is megkívánja, hogy hónapokra
meghosszabbítsam az itt tartózkodásomat...
Egy doboz.
Hirtelen
egy doboz volt a kezemben, az ujjaim könnyedén megtalálták, miután néhány
pillanatig kutattam a homokban. A címkéjén tallium-szulfát
állt, és bár nem tudtam pontosan, mit jelent ez a kifejezés, valami mást
azonnal tudtam.
Ezt
a dobozt elrejtették.
Valaki
azt akarta, hogy megtaláljam ezt a dobozt Nicholas kertjében, és ez nem
Nicholas volt. Az oknyomozó újságíróként eltöltött évek során megtanultam, hogy
bizonyítékot találni sosem volt ilyen
egyszerű, és még a kartell esetében is az eredeti bizonyítékot, amit találtam,
a riválisaik helyezték el, hogy hamis nyomokkal próbáljanak rávenni, hogy a
hatóságokhoz forduljak.
De
ki akarna hamis nyomokat elhelyezni Nicholasnál? Persze, abból, ahogy Mrs.
Perkins beszélt róla, egyértelmű volt, hogy nem igazán látják szívesen Briton
Bayben. Bár lehet, hogy az, ahogyan róla vélekedett, nem is a saját
tapasztalatain alapult. Talán valaki mástól hallott Nicholasról, és mint a
város hivatalos pletykafészke, magára vállalta, hogy elterjeszti a hírt,
anélkül, hogy egy pillanatra is utánanézett volna a pletyka forrásának...
– Mi
a fenét keresel a kertemben? – Nicholas hangja dübörgött át a gondolataimon.
– Ezt
találtam – válaszoltam, felemeltem a dobozt, és Nicholasra néztem.
– Ez
meg mi a fene?
– Én...
nem tudom – vallottam be. – De azt tudom, hogy ez bizonyíték.
– Ezt
most komolyan mondod, baszd meg? – gúnyolódott dühösen Nicholas. – Még mindig
azt hiszed, hogy valahogy bántottam Beth-t...
– Szerintem
Beth-t meggyilkolták.
– Micsoda?
– Nicholas szeme tágra nyílt a meglepetéstől. – Alex, miről beszélsz?
– Szerintem
Beth-t meggyilkolták – ismételtem meg. – De nem hiszem, hogy te tetted. Hacsak
nem te vagy a világ legelvetemültebb gyilkosa.
– Nem
tudom eldönteni, hogy ez bók volt-e vagy sem. – Nicholas összefonta a karját a
mellkasán. – Szóval, ez megmagyarázza, miért játszol detektívet a hátsó
udvaromban?
– Igen
– vallottam be, miközben felálltam a homokból. – Sajnálom ezt az egészet,
Nicholas. Tényleg nagyon sajnálom. Én csak... egy nyomot követtem. Tudom, hogy
emiatt seggfejnek tűnök...
– Igen,
csak nem tudod visszafogni magad, ugye?
– Vacsorázz
velem – ajánlottam fel, közelebb lépve Nicholashoz, a konzervdobozt még mindig
a markomban tartva.
– Mi
a fenéért akarnék veled vacsorázni, Alex? Épp most törtél be a házamba...
– Nem
törtem be a házadba – javítottam ki. – Mármint, megtehettem volna, a zárad
veszélyesen idejemúlt. Bárki be tudna törni, ha lenne egy hajcsatja és egy kis
ideje...
– Ezzel
nem teszel magadnak szívességet, Alex...
– Nézd,
Nicholas, te vagy az egyetlen ember egész Briton Bayben, akiről tudom, hogy nem te ölted meg a
nagynénémet – magyaráztam. – Tudod, hogy ez mivé tesz téged?
– Nem
gyilkossá?
– Egy
biztos nyom – mosolyogtam rá. – Csak... vacsorázz velem, rendben? És mindent
elmagyarázok.
– Alex
Cooper, szerintem neked elment az eszed.
– Ami
csak egy újabb ok arra, hogy rajtam tartsd a szemed – mondtam vigyorogva.
Nicholas
végül megenyhült, a válaszát az orra alatt fejezte be. – Rendben. Együtt
vacsorázom veled, te mániákus szarházi. De jobb, ha te állod a számlát.
Nyolcadik fejezet
Nicholas
Fordította: Aemitt
Nem értettem őt.
Ma délután Alex talált egy
bizonyítékot, ami arra utalhatott, hogy a nagynénjét meggyilkolták, mégis
hatalmas vigyorral az arcán ült velem szemben egy helyi sushi étteremben. Olyan
volt, mintha őszintén boldog lenne, és én egyszerűen nem értettem, hogy miért,
hiszen azt vártam, hogy teljesen kiakad Beth lehetséges meggyilkolása miatt.
Alex úgy tűnt, mintha a világ tetején
lenne. Rövid ideig azon tűnődtem, hogy talán csak örül, hogy megoldotta a
kirakós egy darabját, bármilyen kicsi is legyen az, miközben a Beth-kirakós
többi része darabokban maradt, szétszóródva a mondvacsinált asztalon.
– Tallium.
– Hogy mi?
– Tallium-szulfát – folytatta
Alex, miközben egy újabb susifalatot tolt a nyitott szájába. – Ez volt a házad
mögötti dobozban.
– Mi az a tallium-szulfát?
– Patkányméreg – magyarázta. – És
a dobozból ítélve, amiben volt, 1975 előtt gyártották. Mikor születtél? – Alex
grimaszolt, mielőtt újra megszólalt. – Bocsánat. Ez a két gondolat nem függ
össze. Csak úgy előjöttek, egyik a másik után.
– 1990-ben születtem – válaszoltam.
– És te?
– 1986-ban – válaszolta Alex. – Ezért
kellett utánanéznem, mi is az a tallium. El tudod hinni, hogy régen ilyen
cuccokat árultak a boltban? Úgy ismerik, mint a méregkeverők mérgét. Nem csoda,
hogy oly sokan használták arra, hogy másokat mérgezzenek vele. Úgy tűnik, ez
volt az egyik legolcsóbb módja a gyilkolásnak.
– Amúgy ez egy borzalmas
beszélgetsz a vacsoránál.
– Én csak próbálok minden tényt
elmondani – Alex megvonta a vállát. – Mindenesetre a talliummérgezés tünetei
eléggé egyeznek azzal, amit Mrs. Perkins mondott arról, hogyan nézett ki a
nagynéném a halála előtti napokban...
– Beszéltél Mrs. Perkinsszel?
– Néhányszor átjött hozzám –
válaszolta Alex. – Miért kérdezed?
– Mrs. Perkins utál engem. – Megráztam a fejem. – A
francba. Nem csoda, hogy azt hitte, gyilkos vagyok. Mindig is haragudott rám,
mióta leszidtam, amikor azt próbálta elérni, hogy Beth rosszul érezze magát
amiatt, hogy mennyit fogyott.
– Te leszidtad Mrs. Perkinst? – Alex
hangját mintha szórakozással árnyalta volna.
– Igen, így volt – bólintottam. – Egyik
délután átjött hozzám, és arról kezdett beszélni, hogy Bethnek régen gyönyörű
alakja volt, és csak azért, mert mindketten öregednek, ez még nem mentség arra,
hogy feladja... Aztán azt mondtam neki, hogy baszódjon meg.
– Hűha! – Alex sugárzott. – Fogalmad
sincs, mennyit álmodtam arról, hogy valami ilyesmit csináljak, különösen akkor,
amikor még Bethnél énekórákat vettem. Esküszöm, még ha minden hangot eltaláltam
is, Mrs. Perkins úgy beszólt, mintha egész idő alatt fars lettem volna.
– Őszintén szólva, szerintem
lehet, hogy egy succubus – mondtam. – Kivéve, hogy ahelyett, hogy a férfiak
lelkét lopná el, inkább abból él, hogy tönkreteszi az emberek önbecsülését.
– Azt hiszem, lehet, hogy rájöttél
valamire – mondta Alex, közelebb hajolt hozzám az asztal fölött, és
lehalkította a hangját. – Komolyan. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna őt
teljes értékű ételt enni. Egyszer sem.
Alex hátradőlt, miközben azonnal
nevetés futott át az arcán.
Mi a
fene?
Alex Cooper nevetése ugyanolyan
gyönyörű volt, mint a többi része, a hang mintha a mellkasomban rezonált volna.
És a mosoly, ami éppen az arcán volt, barátságos és meleg volt, az ajka ívében
nyoma sem volt semmi hamisnak.
Ugyanebben a pillanatban rájöttem, hogy
talán ez volt az első alkalom, hogy Alexet tényleg mosolyogni láttam, és az
első alkalom, hogy tényleg nevetni is láttam. Nem volt résen, és úgy éreztem,
mintha sugárzott volna, mintha ragyogott volna a fény, ami látszólag olyan
gyakran elsötétült volna, amíg a Briton Bayben volt.
– Gyönyörű vagy – motyogtam.
Alex nevetése hirtelen abbamaradt,
ahogy rám nézett. – Azt mondtad, hogy gyönyörű vagyok?
– Igen – vallottam be, miközben a
tekintetemet az övébe szegeztem.
Válaszul Alex köhögést színlelt a
kezébe, megszakítva a szemkontaktust. – Csak azért mondod ezt, mert túl sok
szakét ittál.
– Csak két pohárral ittam...
– Egyébként is, miért vagy
BritonBayben? – kérdezte Alex, gyorsan témát váltva. – Úgy értem, mi szél
hozott ide? Nem éppen egy nyüzsgő város.
– Csak egy kis változatosságra
vágytam.
– Persze, de miért pont Briton? – erőltette
Alex. – Ne vedd sértésnek, de számomra a tempóváltás olyan hely lenne, mint
Portland vagy Seattle. Briton Bay teljesen lekerült a térképről.
– Nekem tetszik, hogy nincs a
térképen – mondta. – És nem is tudom. Van valami... különleges... abban, hogy
az utolsó helyen vagy, ahol bárki is azt várná, hogy rád találjon.
– Ezt úgy mondod, mintha
üldöznének téged.
– Bízz bennem. Senkit sem érdekel,
hol vagyok, vagy mit csinálok az életemmel. Többé már nem – suttogtam, miközben
lenéztem az immár üres tányéromra. – Nem hiszem, hogy bárki is törődik már
velem. Beth volt... ő volt azon kevesek egyike, aki törődött velem.
– Én is így éreztem miatta – motyogta
Alex. – Mintha néha ő lett volna az egyetlen ember, aki törődik velem.
– Ki tudott volna megölni egy
ilyen nőt? – kérdeztem, a hangomban hitetlenkedés volt. – Istenem, ki akarta
volna bántani őt?
– Ezt kellene kiderítenünk – válaszolta
Alex egy apró mosollyal. – Erről jut eszembe, össze kell állítanunk egy
gyanúsítottlistát. Ki kell találnunk néhány indítékot is.
– Hát, azt hitted, hogy a pénzére
hajtok... – Hagytam, hogy elakadjanak a szavaim, mielőtt folytattam. – Kezdjük
más emberekkel, akik Beth pénzére pályázhatnak?
– Ki más pályázhatna a pénzére? Én
vagyok az egyetlen, aki jól járt volna, ha meghal – magyarázta Alex. – Senki
más nem szerepel a végrendeletben.
– És mindketten tudjuk, hogy az
egyetlen más, akit beleírt volna a végrendeletbe, az én vagyok – tettem hozzá
vigyorogva. – De... mi van, ha nem közvetlenül a pénzére pályáznak?
– Hogy érted ezt?
– Mi van, ha a házára pályáznak?
Vagy a földjére? Nem sok vagyon kötődik hozzá? – Csettintettem az ujjaimmal,
miközben próbáltam felidézni, mit is akartam mondani következőnek. – Nem járt
sokat errefelé John Dawson? Megkérdezte Beth-t, hogy el akarja-e adni neki?
– Rendben, legyél őszinte velem – kezdte
Alex. – John Dawson létezik egyáltalán? Vagy ő csak egy olyan közös hallucináció,
amiben mindenki részt vesz, aki itt él? Komolyan, te vagy az egymilliomodik
ember, aki említi őt nekem, és én még egyszer sem láttam.
– Bízz bennem. Ő nem olyan, akit
igazán látni akarsz.
– Egy hatalmas seggfej?
– Nem. Ha seggfej lenne, valószínűleg
jól kijönnétek egymással – viccelődtem. – Ő csak egy nagyon rámenős emberfajta.
Nem szereti elfogadni a nemleges választ, ha üzletről van szó. Nem ijesztő.
Csak mindenre elszánt.
– A mindenre elszánt is lehet
ijesztő – hümmögött Alex.
Válaszul megráztam a fejem. – Nem a
John-féle a mindenre elszánt. Ha bármi köze lenne Beth halálához, nagyon
meglepődnék.
– Mi a helyzet Peter Almonttal? – kérdezte
Alex. – Ő volt Beth ügyvédje, és esküszöm, olyan volt, mintha titkolna valamit.
– Talán.
– Várj. Tényleg? – Alex az asztal
fölé hajolt, közelebb hozzám. – Tényleg azt hiszed, hogy Peter ölhette meg
Beth-t?
– Nem tudom. Ő egy nagyon jó
ügyvéd. – Sóhajtottam. – Ha valaki tudná, hogyan kell megölni valakit, és ezt
megúszni, az valószínűleg ő lenne.
– Persze, de mi az indíték? – kérdezte
Alex. – Van valami köze ahhoz, hogy John Dawson felvásárolta a strandot?
– Az indítékának valószínűleg
inkább az összetört szívéhez lenne köze, mint John strandüzletéhez – válaszoltam.
– Egy összetört szív?
– Ó, igen. Peter szerette Beth-t –
magyaráztam. – Ezt mindenki tudta. És miután Peter felesége meghalt, nagyon
próbálta rávenni Beth-t, hogy menjen hozzá feleségül, de a nő minden egyes
alkalommal visszautasította, amikor csak megkérte.
– Mondta valaha, hogy miért?
– Mert soha nem akart feleség
lenni. Beth azt mondta nekem, hogy szerény véleménye szerint a monogámia a
romantika halála, és inkább lett volna ezer reménytelen viszonya, mint akár
egyetlen sikertelen házassága. – Egy pillanatra szünetet tartottam. – Bár én
mindig is úgy gondoltam, hogy Beth ebben tévedett. Szerintem igazán boldog
lehetett volna. Talán nem Peterrel, de mindenki megérdemel egy ilyen
kapcsolatot, tudod? Olyat, ahol biztonságban érezheted magad, ahol csak bízol a
másikban.
– Igen. Én... nem tudnék erről
semmit – válaszolta Alex.
– Még sosem volt ilyen
kapcsolatod?
– Soha nem volt még ilyen
kapcsolatom. Ennyi – válaszolta Alex.
– Tényleg? Miért nem?
– Hát, amikor fiatalabb voltam,
nem sok ajánlatot kaptam – viccelődött Alex. – A középiskolában nagyon komoly
voltam, úgyhogy értem, miért nem akart senki velem randizni. Aztán a főiskolán
felfedeztem az újságírás iránti szerelmemet, ami persze azt jelentette, hogy
annyira megterheltem a tanrendemet, hogy nem igazán volt időm senkire és semmire.
Amikor pedig lediplomáztam, és bekerültem a munka világába, rengeteg időt
szenteltem a munkámnak, mert a legjobb akartam lenni.
– És most te vagy a legjobb.
– Igen, azt hiszem – ráncolta
homlokát Alex. – Nem biztos, hogy megérte. Amikor a főiskolai haverjaim
összejönnek, hogy a régi szép időkről beszélgessenek, mindig csak annyit tudok
hozzátenni a beszélgetéshez, hogy mennyire élénken emlékszem a főiskolai
könyvtár elrendezésére, különösen a kutatási részlegre.
– Várj. Te nem vagy... – Próbáltam
megtalálni a megfelelő szavakat, mielőtt feltettem volna a kérdést. – Te már...
legalább egyszer vagy kétszer eljátszottad az ördög tangóját?
– Tessék? Mi? – Alex felnevetett.
– Mi a fene az az ördög tangója? Az valami partidrog?
– Szex. A szexről beszélek – fogalmaztam
világosan, és máris megbántam az előző metaforaválasztásomat.
– Igen. Szexeltem – mondta Alex,
és aznap este már másodszor nézett félre. – Csak azért, mert sosem volt hosszú
távú kapcsolatom, még nem jelenti azt, hogy apáca módban éltem.
– Azért nagyon csinos lennél egy
olyan fekete-fehér ruhában.
– Nem kellett volna már
kijózanodnod?
– Már mondtam neked. Nem voltam
részeg – válaszoltam.
– Ha nem vagy részeg, akkor miért
beszélsz így?
– Kurvára fogalmam sincs – vallottam
be.
Picsába.
Tényleg nem tudtam, hogyan lehetne ezt
abbahagyni. Olyan volt, mintha miután beismertem, hogy Alex gyönyörű, a szám
küldetése az lett volna, hogy minden más gondolat, amelyet róla gondoltam,
kicsússzon a számon. Ami még rosszabbá tette a helyzetet, hogy olyan régóta nem
flörtöltem senkivel, hogy nem voltam biztos benne, hogy, amit mondtam, az
inkább az aranyos és kötekedő, vagy inkább a hátborzongató és indokolatlan felé
hajlik.
– El kéne tűnnünk innen – mondta
Alex, mielőtt elkerekedett a szeme. – Úgy értem... nem úgy értettem... csak úgy
értettem, hogy meg kellene szereznünk a számlát...
– Tudom, mire gondoltál, Alex – vágtam
közbe, és feltartottam a kezem. – És egyetértek. Itt az ideje, hogy menjünk.
És minél hamarabb, annál jobb.
Mielőtt még valami idióta dolog elhagyta
volna a számat.
*** *
A közös vacsora után csendben sétáltunk
le a sétányon. Mondani akartam valamit, de féltem, hogy bármit is mondanék, az
csak még inkább flörtölés lett volna, amivel csak még jobban eltávolítottam
volna Alexet magamtól.
Amíg nem tudom kordában tartani a
számat, úgy gondoltam, jobb, ha egyáltalán nem mondok semmit Alexnek.
Így hát továbbra is inkább
hozzájárultam a csendhez, azzal töltöttem az időmet, hogy felnézegettem, ahogy
a csillagok ékesítik az éjszakai égboltot. Ez volt a másik ok, amiért
beleszerettem a Briton-öbölbe, mert az összes várossal ellentétben, ahol
korábban éltem, Britonban még mindig felnézhettem éjszaka, és láthattam a
tökéletes, sötétkék háttérben lógó csillagképeket.
De ahogy eltereltem a figyelmemet a
hazafelé vezető séta kínosságáról, figyelmemet az égen ragyogó Orion övére
irányítva, éreztem, hogy Alex teste elszakad az enyémtől, a melegség az
oldalamon hirtelen visszahúzódott, és hamarosan teljesen eltűnt mellőlem.
Megfordultam, hogy Alexre nézzek, és
észrevettem, hogy a sétány szegélye felé botorkál, a lába veszélyesen közel van
ahhoz, hogy egyenesen a peremére lépjen. Ösztönösen megragadtam az ingujját,
hogy visszahúzzam őt, és távolabb a sétány sötét végétől. De a rántás ereje
Alexet visszarántotta, egyenesen belém csapódott, miközben hanyatt estem a
deszkapalló fa léceinek ütközve. Alex hamarosan pont rajtam volt, a mellkasa az
enyémnek támaszkodott.
– Szóval, úgy tűnik, amikor azzal
vádoltál, hogy túl sok szakét iszom, akkor csak vetítettél, mi? – Mosolyogva
bámultam rá.
– Seggfej – nevetett fel Alex. – Kösz,
hogy megmentettél egy nagyon hideg úszástól ma este. Soha nem tudnék úgy
bemenni a vízbe a strandon, hogy ne készülnék fel mentálisan egy jó tíz percig.
– Szívesen – mondtam, és
eltávolodtam a testétől. – Csak légy óvatos legközelebb, rendben? Nem leszek
mindig itt, hogy megóvjalak attól, hogy szembe kelljen nézned a
vízmélységgel...
Elvesztettem a szavaimat, amint Alexre
pillantottam, akinek arcát tökéletesen keretezte az éjszakai égbolt. A bőrét
megvilágította a holdfény és a csillagképek, mintha visszatükröződtek volna az
arcáról, mielőtt a fényüket a sétány alatti vízbe lövik.
– Gyönyörű vagy – mondtam
másodszor már aznap este.
De ezúttal Alex nem fordult el tőlem. –
Miért mondod ezt folyton?
– Mert igaz – mormoltam, miközben
közelebb húzódtam Alex oldalához, elég közel ahhoz, hogy egy lágy csókot
nyomjak az ajkaira.
Alex viszonozta a csókot, az ajkai
keményen az enyémhez nyomódtak, miközben a kezeit a vállamra, a nyakamra, a
hajam hátsó részére vezette.
De ahogy finoman végighúztam a számat
Alex állkapcsának alján, ő eltávolodott tőlem, és nem nyugodott, amíg vissza
nem tápászkodott a lábára.
– Nem lehet.
– Nem lehet? – kérdeztem, és én is
felálltam. – Miért nem?
– Mert ez nem a valóság – folytatta
Alex. – Mert te szomorú vagy Beth halála miatt, és én is szomorú vagyok Beth
halála miatt. A francba. Olyanok vagyunk, mint két ember, akik egy temetés után
kezdenek randizni.
– Szóval azért nem igazi, mert
valaki, akit mindketten szerettünk és fontos volt nekünk, meghalt? – Összezavart
a felvetése. – Azt hiszed, nem tudom megkülönböztetni a saját érzelmeimet?
– Nem, nem tudod – válaszolta
Alex. – De ez nem csak rólad szól. Mindenki másról van szó. A gyász csak...
elbaszza az agyunk kémiáját. És ilyesmibe belekezdeni, pont most, egyszerűen a
világ legrosszabb ötlete, oké? Szóval hagyd abba.
– Alex...
– Nicholas, kérlek – könyörgött
Alex. – Nem lehet. Sajnálom. De figyelj, még mindig nagy szükségem van arra,
hogy segíts kideríteni, mi történt Beth-szel, szóval nem koncentrálhatnánk
inkább erre?
– De igen. Koncentrálhatunk erre.
De Alex, miután kiderítettük...
– Miután kitaláltuk, elmegyek – emlékeztetett
Alex. – Szóval, tényleg nincs miről beszélnünk. Oké?
– Oké – motyogtam.
Alex pedig egy alig észrevehető mosolyt
mutatott felém. – Oké. Örülök, hogy egy oldalon állunk.
– Ugyanazon az oldalon. Értem. – Bólintottam,
mielőtt újra elindultam volna a sétányon.
Ugyanazon
az oldalon?
Alex és én még csak egy kibaszott
könyvben sem voltunk benne.
Mégis megtartottam magamnak ezeket a
gondolatokat, miközben Alexszel folytattuk a furcsa csendben tett sétánkat,
egészen a parton lévő otthonunkig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése