20.-21. Fejezet

Huszadik fejezet

Nicholas

 

Fordította: Aemitt

 

Megölhette volna.

A picsába, ha nem látom Alex kétségbeesett mozdulatait a hullámokban, ahogy elmerül, elkéstem volna. Éppen hazaértem a barkácsboltból, amikor úgy döntöttem, hogy beugrok Bethhez, és találkozom Alexszel, mert már hiányzott, pedig csak pár órája voltunk külön.

És ekkor láttam meg őt.

Mrs. Perkins Beth hátsó kertjében volt, és valamit végigvonszolt a parton. És amikor végre rájöttem, hogy Alex az, az agyam nagy sebességre kapcsolt, gyorsan hívtam a 911-et, mielőtt akcióba lendültem volna. Sikerült Mrs. Perkins-t a homokba taszítanom, nem akartam bántani, csak távol akartam tartani az utamból, miközben Alexet a parton biztonságba helyeztem.

Amikor néhány perccel később megjelentek a rendőrautók, Mrs. Perkins felé mutattam nekik, még akkor is, amikor megpróbált kitérni a kérdéseik elől, hogy mi történt az elmúlt pillanatokban. Még engem is megpróbált felelőssé tenni azért, ami Alex-szel történt, azt mondta a rendőröknek, hogy én voltam az, aki megpróbálta megfojtani Alexet, ő pedig csak egy ártatlan szemlélődő volt, aki átjött meglátogatni a barátját.

De az egyetlen lyuk a történetében az volt, hogy a zsaruk látták, hogy abban a pillanatban, amikor megérkeztek, újraélesztettem Alexet, miközben ő néhány méterrel arrébb állt, mintha nem érdekelte volna, hogy él-e vagy meghal.

Hálás voltam, amikor láttam, hogy Mrs. Perkinst bilincsben viszik el. És még hálásabb voltam, amikor Alex végre felköhögte a vizet, és visszatért a szín az arcára, ahogy felült a homokban.

– Ó, Istenem! Mi történt vele? – Dr. Trager hirtelen ott állt mellettem a homokban, az arca aggodalomtól eltorzult. – Alex, hallasz engem?

– Mi a faszt keres itt? – Düh itatta át a hangom. – Nem emlékszem, hogy bármiért is hívtam volna.

– Hallottam a hívást a rendőrségi lehalgató – kezdte Dr. Trager. – Épp John irodájában voltam, és én...

– Johnnak van rendőrségi lehallgató az irodájában? – Ráncoltam egy szemöldököt az orvosra. – Mi a fene? Miért?

– Találkozott már vele, nem igaz? Megszállottja a... kontrollnak. – Dr. Trager mintha megtorpant volna az utolsó mondata közben. – És amikor hallottam, hogy Beth unokaöccséről van szó, csak biztos akartam lenni benne, hogy itt vagyok, hogy vigyázzak rá...

– Ha tényleg segíteni akar, akkor korházba kellene vinnünk, nem? – szakítottam félbe.

– Igen, igazad van. – Bólintott, miközben felállt a homokból. – Csak egy pillanatot kérek. Megnézem, hogy a mentősök tervezik-e, hogy kórházba vigyék.

És akkor Dr. Trager eltűnt, épp olyan gyorsan, ahogyan először megjelent.

 

*** *

 

– Alex? Alex? – Suttogtam, miközben lefelé bámultam rá.

Egy kórházi ágyban feküdt, a karjai az oldalánál voltak. Úgy tűnt, mintha az élők földjén lenne, bár a szemében volt az a távoli tekintet, mintha az elméje teljesen máshol járna.

– Meg akart ölni – motyogta Alex. – Mrs. Perkins... meg akart ölni.

– Tudom, de nem tette meg. – Ráztam a fejem. – És soha többé nem fog bántani téged, rendben? A zsaruk elvitték, amint kihúztalak a vízből...

– Te... kihúztál a vízből?

– Igen – feleltem. – Mit kellett volna tennem? Hagyni, hogy megfulladj?

Alex nevetésben tört ki, bár úgy hangzott, mintha kimerült lenne. – Ez őrültségnek fog hangzani, de azt hiszem... azt hiszem, Beth talán látott téged, amikor jöttél, hogy kihúzz a vízből.

– Igen, ez tényleg őrültségnek hangzik, Alex. – Grimaszoltam. – Biztos, hogy jól vagy?

– Mosolygott – folytatta. – És én azt hittem, azért mosolyog, mert... újra vele leszek, tudod? De azt hiszem... azt hiszem, azért mosolygott, mert tudta, hogy biztonságban leszek.

– Alex... – Nem akartam túlságosan erőltetni, aggódtam a jelenlegi állapota miatt. – Miért akart Mrs. Perkins megölni?

– Mert John a mostohafia.

– Hogy micsoda?

– John a mostohafia, és azt akarta, hogy... boldog legyen – folytatta Alex. – Csak azt akarta, hogy a szerződésekkel és a várossal mindent megkapjon, amit valaha is akart...

– És akkor mi van? Megpróbált megölni, hogy gondoskodó anya legyen?

– Nagyjából. – Alex ismét megpróbált nevetni. – Bassza meg. Még azt sem tudom, hogy John tud-e róla. Arról beszélt, hogy visszafizeti neki azt, amit érte tett. Azt mondta, hogy John ölte meg az előző férjét...

– Mi a fasz? Miért?

– Mert megcsalta őt Beth-szel – magyarázta Alex. – És mivel John megölte... Mrs. Perkins örökölhetett mindent, amit a férfi a vállalkozásaiból felépített, valószínűleg ugyanazt az alapítványt, amit John is örökölt, azt, amelyik segített neki felépíteni az ingatlancégét.

– Úgy értem, ez úgy hangzik, mintha együtt dolgoztak volna, Alex.

– Csak akkor, ha John tényleg megölte a férjét – elmélkedett Alex. – Tudod, mit gondolok? Szerintem Mrs. Perkins egy dühöngő őrült. Nem hiszek el semmit abból, amit arról mondott, hogy John ölte meg a férjét.

– Hogy van a beteg? – Dr. Trager lépett be hirtelen a kórházi szobába, kezében egy notesszal. – Nagyon aggódtam érted, Alex. Velünk voltál, de igazából nem voltál itt.

– Jól vagyok – biztosította Alex. – Sőt, sokkal jobban érzem magam.

– Remek. – Mosolyodott el Dr. Trager, mielőtt rám nézett. – Köszönöm, hogy idejében közbeléptél, Nicholas. Ha még néhány pillanatot vártál volna, ki tudja, mi történhetett volna...

– Beth tényleg természetes halállal halt meg? – szakította félbe Alex. – Én csak... tudnom kell. Kérem, legyen őszinte velem.

– Normális körülmények között általában nem árulnék el semmit egy beteg személyes adatairól... – Dr. Trager szavai elakadtak, miközben megrázta a fejét. – De ezek eléggé szokatlan körülmények, úgyhogy őszinte leszek magával, Alex, ha megígéri, hogy, amit most mondok, az nem hagyja el ezt a szobát.

– Nem fogja – ígértem meg mindkettőnk nevében.

Dr. Trager felsóhajtott, mielőtt újra megszólalt. – Igen, Beth Cooper természetes halállal halt meg. A vége felé ő is meglehetősen zavarban volt az állapota miatt. Kényelmetlenül érezte magát a kinézete miatt, szinte odáig ment, hogy az utolsó hónapokban visszavonultan élt. És eltekintve a szokásos, nálam végzett vizsgálatoktól, és attól az időtől, amit Nicholas-szal töltött, azzal a férfival, akivel oly gyakran látták a városban, nem hiszem, hogy egyébként nagyon sokat járt volna el.

– Van valami köze John társasházi projektjéhez? – kérdezte Alex, a hangja egyenletes volt, miközben visszabámult Dr. Tragerre. – Eladott neki egy ingatlant? Valami befektetés, ha pontosan azt kapja, amit akar?

– Nem. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ennek mi köze van Beth-hez...

– Akkor miért volt az a találkozója vele? Az irodájában? – erőltette Alex. – Láttuk, hogy Johnnal és a polgármesterrel is bement egy megbeszélésre.

– Nem mentem be vele egy megbeszélésre – magyarázta Dr. Trager. – Csak egy... ebédre találkoztam vele.

– Ó! Akkor maguk ketten elég jó barátok?

– Több mint barátok – ismerte be Dr. Trager. – John és én... néhány hete együtt járunk. Ez még új, de jó.

– Várjunk csak! John meleg? – Nem tudtam leplezni a meglepetésemet. – De én azt hittem, hogy csak a feleannyi idős lányokkal jár...

– Igen, a múltban Johnnak... más volt az ízlése – folytatta Dr. Trager. – De úgy tűnik, végre készen áll arra, hogy megállapodjon egy vele egykorúval. És a saját nemével. – Dr. Trager kissé mintha mulatott volna a saját viccén, mielőtt befejezte volna a gondolatait. – És nem kell aggódnia, ha ez utóbbi kitudódik. John nem szégyelli a szexualitását. Ha valamit szégyell, az a tulajdongyűjtési megszállottságához lesz köze.

 

*** *

 

– Szóval Beth tényleg természetes halállal halt meg... – hümmögött Alex , miközben lehunyta a szemét.

Dr. Trager felé suttogtam. – Ez... normális? Ilyen fáradtnak kellene lennie?

– Igen. A fulladás fárasztó dolog – válaszolta Dr. Trager, mielőtt felírt valamit a csíptetős táblájára. – Adjunk neki néhány órát, és olyan lesz, mint új korában. Várhat itt vele, ha akar, vagy ha jobban szeretné, foglaljon helyet kint a váróteremben...

– Itt várok vele – mondtam, és máris a szoba sarkában lévő szék felé vettem az irányt. – És köszönöm, hogy itt és a parton is ellenőrizte őt.

– Természetesen – mosolyodott el Dr. Trager. – Beth az egyik kedvenc páciensem volt. És az egyik legigényesebb is. És tudom, hogy visszajönne a túlvilágról, hogy megöljön, ha hagynám, hogy bármi történjen az unokaöccsével.

– Igen, valahogy így érzek én is. – Viszonoztam az arckifejezését, miközben még kényelmesebben elhelyezkedtem a székben. Dr. Trager úgy tűnt, mintha még mondani akarna valamit, a szája néhányszor kinyílt és becsukódott, miközben a szeme találkozott az enyémmel.

Ehelyett azonban kisétált a kórházi szobából, becsukva maga mögött az ajtót.

 

*** *

 

– Befejezted a beszélgetést a seriffel? – kérdeztem Alexet, ahogy belépett a bejárati ajtón.

Alex még csak egy napja jött ki a kórházból, de elhatározta, hogy kimozdul, és végigjárja a várost, miközben én befejeztem a munkát a világítótoronyban. Ragaszkodtam volna hozzá, hogy vele menjek, de tudtam, hogy Alex visszautasította volna az ajánlatot, mivel a makacssága miatt oly gyakran nem volt hajlandó elfogadni a segítséget semmilyen formában.

– Tudod, veled mehettem volna. Nem kellett volna egyedül csinálnod ezt a részt...

De Alex egy kézmozdulattal félbeszakított, mielőtt leült volna a nappalim kanapéjára.

– A seriffel való beszélgetés elég könnyű volt. Csak többet akart tudni Mrs. Perkinsről, azt akarta, hogy beszéljek arról, amit mondott nekem. Én pedig meséltem neki az őrült elméletéről, miszerint John elvágta a férje fékjét, és arról, hogy hajlandó volt megölni engem, mint valami félresikerült szívességet a mostohafiának. Elmondtam azt is, hogy szerintem Mrs. Perkinsölte meg a saját férjét, nem John. De igen, összességében elég könnyedén ment. Őszintén szólva, leginkább akkor lett volna szükségem rád, amikor a polgármesterrel beszéltem.

– Mi a fene? Beszéltél a polgármesterrel? – gúnyolódtam. – Alex, fel kellett volna hívnod, vagy valami...

– Ne aggódj. Azt hiszem, elég jól kezeltem – vigyorgott. – Épp arról beszéltünk, hogy eladom Beth házát.

– Eladod Beth házát?

– Nem. Várj, rosszul fogalmaztam – rázta Alex a fejét, és újra próbálkozott. – Arról beszéltünk, hogy Beth házát felhasználjuk a város turizmusának fellendítésére.

– Hogyan?

– Múzeummá alakítjuk – pontosított Alex felszabadultan. – Beth házát nonprofit szervezetként fogom működtetni. Mindent rendbe fogunk hozni, mindent megteszünk, hogy úgy nézzen ki, mint régen, és aztán...

– Szóval, BritonBayben maradsz? – Próbáltam leplezni az izgatottságomat, nem akartam, hogy Alex azt higgye, titokban azt akartam, hogy csak egy kicsit tovább maradjon. – Meddig?

– Véglegesen.

– Micsoda?

– BritonBaybe költözöm – mosolyodott el újra Alex, mielőtt hirtelen elkomorult az arca. – Ha ez... neked megfelel?

– Miért számít neked az, hogy mit gondolok arról, hogy Briton Baybe költözöl?

– Mert én... – Alex szavai elakadtak, ahogy félrenézett. – Azt hiszem... csak akkor akarok Briton Bayben maradni... ha ez azt jelenti, hogy veled is maradhatok.

– Ó! – Nem tudtam megakadályozni a mosolyt, ami az egész arcomon eluralkodott. – Alex, ez tényleg...

– Kínos, tudom – sóhajtott fel Alex, miközben kezét a homlokához emelte. – Picsába. Oké. Sajnálom. Tudom, hogy csak hancúroztunk, és hülye vagyok, hogy mást akartam...

Rajtam volt a sor, hogy egy csókkal szakítsam félbe, már nem tudtam magamban tartani az izgatottságomat.

Alex ezek után felnézett rám, látszólag zavartan, hogy mi történt az imént. – Te most megcsókoltál?

– Azt akarom, hogy maradj, Alex – mondtam, miközben végigsimítottam az ujjaimmal az arcán. – És kurvára örülök, hogy maradsz. El se tudod képzelni. Mindent sokkal jobbá teszel Briton Bayben. Mindent sokkal jobbá teszel mindennel kapcsolatban.

– Én is ugyanígy érzek miattad – ismerte el Alex, miközben viszonzásként rám mosolygott. – És... van valami, amit meg akartam kérdezni tőled. Nos, igazából két dolgot.

– Mi az?

– Először is, nem baj, ha veled maradok? Legalábbis addig, amíg a múzeumot működésbe nem hozom. Utána kereshetek magamnak egy saját lakást, de...

– Már mondtam neked, Alex, addig maradhatsz velem, ameddig csak akarsz.

– Oké – mosolyodott el ismét Alex. – És... a második dolog. Mit szólnál ahhoz, ha társelnöke lennél a hivatalos Beth Cooper Múzeumnak? Eleinte nem fog sokat fizetni, de gondoltam, hogy talán mégis szeretnél részt venni benne, mert te és Beth olyan közel álltatok egymáshoz...

– Persze, hogy társelnök leszek. – Újra megcsókoltam Alexet, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem. – Bármit megteszek, amit csak akarsz, Alex, amíg te itt maradsz.

– Nicholas... – mormogta Alex boldogan, mielőtt viszonozta volna a csókomat, ajkai finoman az enyémhez simultak.

De ugyanebben a pillanatban lágyan ellöktem magamtól. – Várj!

– Mi van? Mi az?

– Nem akarok csak egy újabb B-oldalad lenni, Alex – mondtam. – Ha itt maradsz, és együtt leszünk, azt akarom, hogy ez tényleg jelentsek neked valamit. Valóban... tényleg jelentek neked valamit, Alex Cooper?

– Jelentesz – válaszolta Alex egy bólintással. – Tényleg jelentek neked valamit, Nicholas Bowman?

– Igen – mosolyogtam. – Szóval, ha tényleg jelentünk egymásnak valamit, az azt jelenti, hogy valószínűleg újabb szintre kellene emelnünk a kapcsolatunkat, vagy nem?

– Mégis milyen szintre?

– Akarsz a pasim lenni, Alex? – Megpróbáltam, hogy a kérdés a lehető leglazábbnak hangozzon, még mindig irracionálisan aggódtam a gyors elutasítás miatt.

– Igen. Akarok – válaszolta Alex, mielőtt játékosan azonban határozott puszit nyomott az államra. – Bár, figyelmeztetlek, hivatalosan te vagy az első barátom, szóval fogalmam sincs, mit csinálok.

– Nos, te vagy az első barátom egy ideje, úgyhogy én is eléggé berozsdásodtam – nevettem. – De... szerintem majd menet közben rájövünk.

– Hmm. Persze. Ráadásul az első részt már kitaláltuk, azt hiszem – mondta Alex, miközben lassan végigsimított a kezével a pólóm elején.

Én pedig elmosolyodtam, miközben a saját kezeim Alex feneke felé vándoroltak, és indiszkréten a két tenyeremmel megszorítottam. – Azt hiszem, ebben igazad lehet.

Huszonegyedik fejezet

Alex

 

Fordította: Aemitt

 

Néhány hónappal később

 

Éppen reggelit készítettem Nicholasnak a konyhájában, a figyelmemet a gofrikészítő kötötte le, és tojást törtem a serpenyőbe. Ma még a szokásosnál is korábban keltem, csak hogy biztos legyek benne, hogy tökéletes reggelit készítek neki. Ez volt az első nap, amikor megnyitottuk a Beth Cooper Múzeumot a nagyközönség előtt, és tudtam, hogy Nicholasnak a világ összes energiájára szüksége lesz, ha nyolc órán át idegenekkel fog érintkezni.

Nicholas bebattyogott a konyhába, póló nélkül, kusza hajjal. Tekintete köztem és a fazekak és serpenyők között mozgott, mielőtt mosoly terült szét álmos arcán. – Ezért keltél korán? Hogy elkészítsd nekünk ezt a hatalmas reggelit?

– Oké, először is, a legtöbb pasi csak annyit mondana, hogy köszönöm – javítottam ki. – És ez nem is hatalmas. Csak egy kis olasz kolbász, tojással és szalonnával párosítva, mellé egy választható keksz és gofri reggeli desszertnek.

– Ez tárgyilagosan nagyon sok kaja, Alex – mosolyodott el ismét Nicholas. – És köszönöm. Imádom, amikor főzöl nekem.

– Én is szeretl... én is szeretek neked főzni. – Megdermedtem, amint meghallottam a saját hibámat.

A fenébe!

Nicholas és én elkerültük azt az„sz”betűs szócskát. Már legalább az elmúlt hetekben ki akartam mondani neki, de nem akartam én lenni az első, aki felhozza. Emellett nem tudtam, hogyan reagálnék, ha Nicholas nem mondaná válaszul, így nem láttam értelmét, hogy egyáltalán kitegyem magam ennek a helyzetnek.

De most itt voltam, a mondat véletlenül kicsúszott a számon, miközben a gofrinkat ellenőriztem, és potenciálisan tönkretettem a legjobb kapcsolatomat, ami egész felnőtt életemben volt.

– Én is szeretlek – mondta Nicholas a mondatot, mintha nem lenne nagy ügy, közvetlenül azelőtt, hogy egy kekszért nyúlt volna. – És a fordított pszichológia volt az, hogy a keksz opcionális? Mert most csak azt akarok enni...

– Nicholas, mi a fene?

– Mi van?

– Most mondtad, hogy szeretsz! – mondtam dacosan. – És ezt úgy mondtad, mintha mindig ezt mondogatnád nekem!

– Valószínűleg azért, mert állandóan erre gondolok – vetette fel Nicholas, a kekszet már a kezében tartva. – Miért? Te nem érzed ugyanezt?

– De. Nyilvánvalóan ugyanezt érzem.

– Akkor mi a probléma?

– Nem ennek a pillanatnak kellene különlegesnek lennie? – tettem csipőre a kezem. – Azt hittem...

– Úgy kellett volna megtörténnie, mint a filmekben? – vigyorodott el Nicholas. – Azt hitted, hogy szó szerint leveszlek a lábadról, és ágyba viszlek?

– Dehogy...

– Rendben. Majd később reggelizünk – mondta Nicholas, közelebb húzódva hozzám. – Csak győződj meg róla, hogy minden ki van kapcsolva a konyhában.

Sietve körülnéztem a konyhában, meggyőződve arról, hogy a tűzhely ki van kapcsolva, és a gofrisütő is. Aztán visszanéztem Nicholasra, de szinte, amint találkozott a tekintetünk, a keze mindkét oldalamon ott volt, és a karjába húzott.

Az egyik karját arra használta, hogy szabaddá tegyen egy helyet a konyhapulton, és egy csomó koszos tányért egyenesen a mosogatóba lökött. Tiltakozni akartam az akció ellen, aggódva, hogy tévedésből egy csomó főtt tojást lökött a mosogatóba, de nem volt időm túl sokat gondolkodni a reggelin, amikor éreztem, hogy Nicholas ajka végigsiklik a nyakamon.

– Szeretlek, Alex Cooper. Annyira szeretlek – suttogta Nicholas, miközben egyik kezét a combjaim közé csúsztatta, tenyerével gyengéden megsimogatta az ágyékomat a boxeralsómon keresztül. – Imádok minden reggel veled ébredni az ágyamban. Imádom, hogy olyan dolgokat teszel, amikről tudod, hogy boldoggá tesznek. És szeretem, hogy én vagyok az a személy, akivel minden idődet töltöd, még akkor is, ha te vagy az egyik legérdekesebb ember a világon, és biztosan híres emberekkel is lóghatnál, ha igazán akarnád.

– Én is szeretlek, Nicholas – motyogtam, mielőtt egy apró nyögést eresztettem volna el. – Szeretem, hogy milyen biztonságban érzem magam miattad. Szeretem, ahogyan szembesítesz a baromságaimmal, még akkor is, amikor egészen biztos vagyok benne, hogy igazam van. És szeretem, hogy milyen érzékeny vagy, még ha mindig próbálod is elrejteni... baszd meg!

A szavaimat Nicholas szája szakította félbe a farkamon, a feje fel-le mozgott, miközben az ajkai végigcsúsztak az immár szabadon hagyott hosszomon. Kezemet a hajához emeltem, hagytam, hogy ujjaim végigsimítsanak a szálakon, miközben Nicholas rám koncentrált, ahogy a farkam lüktetni kezdett az orcái között.

– Nicholas... Nicholas... – Nyögtem ki, miközben a csípőmet közelebb toltam a testéhez. – Basszus, ez annyira jó érzés.

Nicholas ekkor eltávolodott tőlem a szájával, ajkait a kezével helyettesítette, és egyenletesen simogatta a farkamat az öklében. – Ma reggel már lezuhanyoztál?

A kérdésre felgyorsult a szívem. – Nem, még nem. Miért?

– Jó. Adj egy percet – mondta Nicholas, mielőtt sietve ellépett tőlem, és otthagyott ugyanott a konyhapulton.

Gyorsabban tért vissza, mint ahogy azt előre megjósoltam, és lazán lecsúsztatta a boxeralsóját a padlóra, mielőtt egy óvszert gördített volna a farkára.

– Oké. Készen állok – motyogta, mielőtt ismét szájába vette a farkam, és az ajkai ugyanolyan gyorsan mozogtak, mint korábban.

– Nicholas... nem fogok... nem tudok... – Nyöszörögtem, miközben éreztem, hogy ismerős hullámok futnak végig a hasamon, remegés rázta meg a combjaimat, minden jel arra utalt, hogy a testem veszélyesen közel áll ahhoz, hogy egyenesen a szakadék szélére kerüljön. – Olyan közel vagyok...

– Tudom – válaszolta Nicholas, a szavai kissé tompán hallatszottak, miközben folytatta a szopást, a nyelve végignyalt a gyöngyöző résemen.

És mielőtt észbe kaptam volna, már el is élveztem miatta, a farkam a torkába spriccelt, miközben felkiáltottam, és az ujjaim elfehéredtek, ahogy a konyhapult szélét markolták.

De alig volt időm magamhoz térni, mert úgy tűnt, hogy amint elélveztem, Nicholas azonnal levett a pultról, és úgy fordított meg, hogy szembe nézzek a felületével, miközben éreztem, hogy a farkát finoman a bejáratomhoz nyomja.

És ugyanebben a pillanatban végre rájöttem, miért kérdezte Nicholas, hogy zuhanyoztam-e már vagy sem.

Ó...

Nicholas és én a tegnap este nagy részét szeretkezéssel töltöttük, ami azt jelentette, hogy a nyílásomnak még mindig a farkához kellett volna feszülnie, és valószínűleg még mindig síkosítottnak kellett volna lennie, mivel a szeretkezésünk a hajnali órákig tartott. Éreztem azt is, hogy Nicholas teszteli az említett elméletet, a farkával óvatosan tapogatva a bejáratomat.

– Nicholas, te... én már... – Elvörösödtem, ahogy megpróbáltam elmagyarázni a helyzetet, az arcom égett, ahogy hangosan bevallottam, hogy most is ugyanúgy készen állok a farkára, mint tegnap este.

Úgy tűnt, Nicholas megértette az üzenetet, mert egyre beljebb kezdte tolni belém a farkát. Felnyögtem, ahogy minden egyes centimétere becsúszott a várakozó lyukamba, és nem állt meg, amíg teljesen meg nem töltött. A pultba kapaszkodtam, hogy megtámaszkodjak, miközben Nicholas elkezdett bennem mozogni, a csípője nekem csapódott, és minden egyes mozdulattal felnyögtem.

– Nicholas... Nicholas... – Nyögtem, miközben Nicholas a pultnak támasztva dugott. És amikor éreztem, hogy Nicholas átkarolja a derekamat, és a helyemen tart, miközben bennem mozog, ismét felnyögtem. – Bassza meg... miért érzem mindig ilyen jól magam...

– Ezt én is elmondhatom rólad – motyogta Nicholas, miközben közelebb hajolt a testemhez, elég közel ahhoz, hogy apró csókokat pusziljon végig a nyakamon. – Olyan kibaszott tökéletes vagy, Alex...

– Várj – mondtam, miközben eltávolodtam Nicholas érintésétől.

– Mi a baj? Bántottalak? – Nicholas hangját aggodalom árnyalta.

– Nem. Csak... látni akarom az arcod – válaszoltam, és megfordultam vele szemben, visszahúzódva a pultra. – Azt akarom... azt akarom, hogy ennél egy kicsit különlegesebb legyen.

– Ó! Oké. – mosolyodott el Nicholas, miközben lágyan széttárta a combjaimat, mielőtt finoman visszalökött a pult felé. Még jobban szétnyitottam a lábaimat, hogy elegendő hozzáférést biztosítsak ahhoz, hogy a farkát belém csúsztathassa.

És amikor tökéletesen hozzám simult, ismét belém csúsztatta magát, ezúttal még gyorsabban és keményebben, mint korábban. Ahogy a bokáim Nicholas vállai mellett pihentek, felbámultam rá, ahogy belém nyomult, és az alsó ajkamba haraptam, miközben a testem többi része úgy érezte, mintha belefulladna a sok gyönyörbe.

– Szeretlek – mondtam ki másodszor is a mondatot, képtelen voltam levenni a szememet a férfiról, akit szerettem.

– Én is szeretlek – suttogta Nicholas, ahogy belém döfött, úgy éreztem, utoljára, a csípője egy pillanatra megállt, miközben hangosan felnyögött.

– Két tojást akartál vagy hármat? – kérdeztem halkan, miután úgy tűnt, Nicholas elélvezett, még biccentettem is az éppen a csípőm mellett pihenő serpenyő felé.

Nicholas pedig nevetésben tört ki, miközben ide-oda rázta a fejét. – Alex Cooper, mi a csudát fogok veled csinálni?

 

*** *

 

A Beth Cooper múzeum ünnepélyes megnyitója zökkenőmentesen lezajlott.

Aggódtam a helyzet miatt, nem tudtam, hogy lesz-e érdeklődés, vagy, ami még rosszabb, aktív érdektelenség a Beth háza előtt tüntetők formájában. De annyira megkönnyebbültem, amikor észrevettem, hogy turisták sora kígyózik a sétány körül, és minden egyes ember tele van izgatott energiával, ahogy a sorban várakoznak, hogy bejussanak.

A napom nagy részét az idegenvezetők felügyeletével töltöttem, körbejártam, miközben hallgattam, ahogy az emberek Beth színésznői életének különböző aspektusait és későbbi éveit, mint prominens társasági hölgyet mesélték el. Volt valami varázslatos abban, ahogy Beth hollywoodi életéről hallottam, szinte úgy éreztem, mintha én is részese lettem volna ennek a varázslatnak.

És volt valami kijózanító is, amikor az idegenvezetők Beth életének sötétebb korszakait említették, a gyermekkori szegénység időszakát, amiről még nekem sem beszélt, amíg én felnőttem. Elgondolkodtam azon, hogy vajon az a Beth Cooper, akit én mindig is ismertem, vajon ő maga érezte-e a legjobb változatát önmagának, egy olyan képet, amelyet azt akarta, hogy én is megismerjek, hogy soha ne aggódjak vagy ne aggódjak az ő világa miatt. Ennek volt értelme, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire eltitkolta előlem a betegségét, valószínűleg nem akarta, hogy más képet kapjak róla, mint amiben a legegészségesebb és legboldogabb volt.

Éppen amikor bezártam volna a mai napra, John Dawson szólított meg, aki látszólag a semmiből bukkant fel. Mivel ideges voltam a hirtelen megjelenése miatt, diszkréten megnyomtam egy gombot, amely az íróasztalom alatt helyezkedett el, és amely közvetlen összeköttetésben állt Nicholas irodájával, és tudattam vele, hogy erősítésre van szükségem ahhoz, aki az imént besétált az irodámba.

– Sajnálom – kezdte John, teljesen kéretlenül. – Hallottam, mi történt az anyámmal... És Istenem, hamarabb kellett volna jönnöm, de egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. Csak azt akartam, hogy tudd, semmi közöm hozzá, Alex. Én soha... Istenem, eszembe sem jutna...

– Tudom, hogy nem volt közöd hozzá – vágtam közbe. – És nem kell bocsánatot kérned azért, amit anyád tett. Nem a te hibád.

– De igen, egyben mégsem – komorult el John. – Jobban kellett volna figyelnem rá. Meg kellett volna győződnöm róla, hogy nem készül valami ilyen félreérthető dologra. És most egy pszichiátriai intézetbe zárják, amíg ki nem derítjük, mi van vele. Aztán pedig meg kell néznünk, hogy alkalmas-e arra, hogy bíróság elé álljon... – John a mondat közepén felsóhajtott. – De erről a szarságról hallani sem akarsz.

– Valójában igen – vallottam be. – Én... meg tudom érteni, milyen érzés úgy érezni, hogy nem voltál ott valaki mellett, akit szerettél, John. Tudom, milyen fájdalmas ez. És ha valaha is beszélni akarsz róla... csupa fül vagyok.

– Komolyan? – billentette oldalra a fejét John. – Ugye nem csak egy hosszú átverést játszol? Ahol úgy próbálsz bosszút állni rajtam, hogy álbarátságot építesz ki, vagy ilyesmi?

– Nem értem, miért ne lehetnénk barátok. – Megvontam a vállamat. – Mindkettőnket ugyanaz érdekel, BritonBay. És... még akkor is, ha a te verziód Briton Bay életben tartására azzal járt, hogy... megöltél mindent, ami különlegessé tette...

– Újjáélesztés, nem megölés...

– Persze. – Bólintottam, bár nem értettem egyet a kifejezéssel. – Azt hiszem, abban legalább mindketten egyetérthetünk, hogy ennek a múzeumnak a megnyitása valódi változást hoz a város számára. Szerintem szép fókuszpont lesz, valami, ami köré izgalmat tudunk építeni anélkül, hogy mindent, amit szeretünk, lebuldózereznénk.

– Én is így gondolom. – John egy apró mosollyal ajándékozott meg. – És, hé, talán egy nap bevehetnél a múzeum igazgatótanácsába...

– Soha a büdös életben, John – felelte Nicholas, ahogy belépett a szobába. – Egyébként hogy vagy?

– Jól. Elég jól.

– Jó. Add át üdvözletemet Dr. Trager-nek, rendben? – mondta Nicholas, közelebb húzódva hozzám az íróasztalomhoz. – És ha folytatni akarod ezt a beszélgetést, amit ketten az imént folytattatok, holnap találkozunk a munkaidőben.

– Itt leszek. – John ismét elmosolyodott. – Szeretném, ha rendesen körbevezetnétek. Beth mindig is az egyik kedvencem volt ebben a városban.

– Nekem is az egyik – mondtam, miközben búcsút intettem Johnnak.

És ezzel elfordult az ajtótól, és elindult a folyosón.

– Ez volt életem egyik leghosszabb napja – sóhajtott fel Nicholas. – Miért gondoltam, hogy jó leszek egy emberközeli pozícióban?

– Vagyis, nem sebésznek készültél? – viccelődtem. – Legalább néhány emberrel kellett volna foglalkoznod nap, mint nap.

– Igen, de azt hiszem, kezdek rájönni, hogy te vagy az egyetlen ember, akivel nap, mint nap foglalkozni akarok – vigyorodott el Nicholas. – És nem csak most. Valószínűleg örökre.

– Várj. Örökre? – Gyanakvó pillantást vetettem Nicholasra. – Kérlek, csak azt ne mondd, hogy ez volt a te verziód a házassági ajánlatról.

– Ó, dehogyis – rázta Nicholas a fejét. – Bízz bennem. Tudni fogod, ha megkérem a kezed, Alex.

– Tényleg?

– Igen. Meg fogod. Biztosan.

– Valóban? – kérdeztem nyomatékosan. – Mert nagyon nem voltál látványos, amikor ma reggel a reggeli alatt bevallottad az igaz szerelmedet irántam...

– Bevallottam az igaz szerelmemet? – nevetett fel Nicholas. – Istenre esküszöm, a színészi képzésed néha olyan drámaivá tesz téged...

– A sebészi képzettséged pedig nagyon klinikussá tesz! Semmi baj nincs azzal, ha egy kicsit feldobod az életed, Nicholas...

– Igen. Tudom – mondta Nicholas, és egy édes csókkal vágott a szavamba, lágyan és gyengéden, ahogy az ajkait az enyémhez szorította.

És noha a nyaraimat BritonBayben töltöttem, és bár úgy gondoltam erre a helyre, mintha a második otthonom lenne, abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy az első otthonom, az egyetlen otthonom az lesz, ahol Nicholas van.