Alex
Fordította:
Aemitt
Hamarosan vége lesz ennek az egésznek.
Kétségbeesetten
próbáltam kideríteni, hogy Nicholas mit értett ez alatt, miért mondta ezt a
mondatot olyan távolságtartóan. Nem sokat beszélt hozzám, miután befejeztük az
együttlétünket, a viselkedése visszatért ahhoz a rideg hozzáálláshoz, ahogyan
eredetileg találkoztam vele, amikor először jöttem a városba.
És
ezt utáltam. Gyűlöltem a gondolatot, hogy Nicholas ismét zárkózott legyen
velem, különösen azután, hogy épp most volt bennem. Legszívesebben számon
kértem volna rajta a baromságait, hogy választ adjon arra, miért tesz úgy,
mintha alig ismernénk egymást, miután épp az imént lakmározott belőlem.
De
tudtam, hogy vannak fontosabb dolgok is, amikre koncentrálnom kell, mint
Nicholas Bowman.
Még
akkor is, ha jelenleg ő volt az egyetlen dolog, ami éppen átjárta az elmém.
Visszafordítottam
a figyelmemet az előttem lévő laptopra, és végigpörgettem egy mappát, amely
tele volt dokumentumokkal John számítógépéről. – Tudtad, hogy John vagy
egymilliárdszor járt Hawaii-n?
– Ennek
egy nyomnak kéne lennie? – kérdezte Nicholas, miközben a laptopra pillantott. –
Van valami, amit nem tudok Hawaiiról?
– Nem,
csak elég érdekes – válaszoltam. – Tudod, mi az, ami még érdekes?
– Mi?
– Ő
– mondtam, a képernyő felé mutatva. Egy napbarnított nő mosolygott vissza ránk
egy fényképen. Hullámos, fekete haja volt, és egy drágának tűnő ezüst nyaklánc
lógott a nyakában. – Szerintem ő lehet John barátnője.
– Nem
lehet. Úgy néz ki, mintha fele annyi idős lenne, mint ő.
– Határozottan
az – grimaszoltam. – De sajnos elég biztos vagyok benne, hogy a barátnője. És
ha nem a barátnője, akkor pokoli sok közös fotója van vele minden különösebb ok
nélkül.
– Oké.
Szóval Johnnak van egy barátnője Hawaiin. Mi köze van ennek Bethhez?
– Én...
még mindig próbálok rájönni erre a részre – vallottam be, miközben
elkattintottam a fotóról. Különböző pénzügyi nyomtatványokat kerestem elő John
számítógépéről, és átválogattam őket, miközben a képernyőre bámultam.
– Várj.
Menj vissza – utasított Nicholas. – Láttad ezt?
– Mit
láttam?
– Ezt
– ismételte meg Nicholas, és könnyedén megkocogtatta a képernyőt. – Nézd meg
azt a levelet. Azt, aminek az elején az a kék logó volt.
Megnyitottam
a kék logóval ellátott levelet, és sietve elolvastam az üzenetét. – Kedves John
Dawson... ötvenmillió dollár összegű kölcsön... nem szabad félvállról venni...
ez a harmadik és egyben utolsó értesítés a késedelmes fizetésről... a
befektetők egyre nyugtalanabbak...
– Szent
szar! – Nicholas hevesen kifújta a levegőt mellettem. – Úgy tűnik, John
tartozik néhány embernek egy kibaszott nagy összeggel.
– Ötvenmillió
dollár? – hitetlenkedve ráztam a fejem. – Az elég lenne, hogy felvásárolja az
összes ingatlant a tengerparton. Ennyi elég ahhoz, hogy azt csináljon, amit
csak akar.
– És
ahhoz is elég, hogy megöljön valakit érte. – Nicholas hangját fájdalom
árnyalta. – Nem gondoltam, hogy John képes lenne valaha is bántani Beth-t,
de... ennyi pénz a tét, valószínűleg nem kellett kétszer átgondolnia.
– El
kell mennünk a seriffhez – válaszoltam. – Muszáj, Nicholas. Elég bizonyítékunk
van ahhoz, hogy legalább egy ügyet összeállítsanak...
– Milyen
bizonyíték, Alex? – kérdezte Nicholas. – Minden, amit megtudtunk, egy betöréses
lopáson keresztül jutott el hozzánk, emlékszel? Kizárt, hogy a seriffhivatal
bármit is elfogadjon ebből.
– Persze,
de mi van, ha kapnak egy névtelen tippet...
– Arról,
hogy egy gazdag fickó tartozik valakinek egy rakás pénzzel? – kérdezte
Nicholas. – Pontosan mit kellene tenniük ezzel kapcsolatban? Nem mintha adósa
lett volna Bethnek. Nincs elég egyértelmű szál, ami a kapcsolatot mutatná.
– Rendben
– engedtem. – Akkor tisztáznunk kell a dolgokat.
– Egyetértek,
de hogyan kellene...
– Majd
kitalálok valamit – vágtam közbe, miközben újra tétlenül lapoztam a levelet. – Mindig
megteszem.
Vagy legalábbis mindig így volt.
Őszintén
szólva nem tudtam, hogyan fogok egyértelmű és végzetes határt húzni Beth és
John Dawson között, de ahogy Nicholas képernyőjén bámultam a dokumentumait, nem
tudtam nem érezni, hogy sokkal közelebb kerültem ahhoz, hogy végre igazságot
szolgáltassak a nagynénémnek.
És
már a gondolat is elég volt ahhoz, hogy mosolyt csaljon az arcomra, miközben
dühösen gépelni kezdtem Nicholas billentyűzetén, készen és készségesen nekilátva
a munkának.
***
*
– Nem
hiszem el, hogy komolyan gondoltad azt a fogadást tegnap este – panaszkodtam,
miközben lehámoztam valami évszázadosnak tűnő tárgyat a világítótorony egyik
ablakáról.
– Miért
ne gondoltam volna komolyan?
– Nem
tudom. Azt hittem, csak aranyos akartál lenni, vagy ilyesmi – válaszoltam. – Nem
tudtam, hogy ma reggel tényleg a világítótoronyban fogok dolgozni, és főleg nem
tudtam, hogy reggel hatkor fogsz felébreszteni...
– Nem
szoktál korán kelni? – mosolygott Nicholas a mellettem lévő helyéről. – Aki
korán kel aranyat lel, és a korai újságíró kapja a sztorit, igaz?
– Nicholas,
én sztorivadász vagyok, nem reggeli műsorvezető – magyaráztam. – A sztori
bármikor megtörténhet, nappal vagy éjszaka. Különben is, mi értelme a magam ura
lenni, ha még mindig be kell állítanom az ébresztőt, hogy minden nap
felébredjek?
– Aha.
Mindegy – vigyorgott Nicholas. – Akárhogy is, biztos vagyok benne, hogy a
tested hálás nekem, amiért helyreállítottam a napi ritmusodat.
– Nekem
nincsenek ilyenek. Pár éve műtétileg eltávolíttattam őket – viccelődtem,
miközben visszamentem az ablakhoz, és ismét lehámoztam valamit a széléről. – Istenem,
miért néz ki úgy, mintha egy sirály telepedett volna ide az 1800-as években...
– Mr.
Cooper? – Mr. Garrison hangja megszakította gondolatmenetemet.
Egy
pillantást vetettem a temetkezési vállalkozóra, teljesen zavartan a hirtelen
megjelenése miatt. – Mr. Garrison? Mit keres itt? És mi az istenért van már
ilyen korán fenn?
– Csak
el akartam hozni önnek... – Mr. Garrison szavai elakadtak, ahogy Nicholasra
nézett. – Mr. Bowman, nem bánná, ha Mr. Cooper és én egy kis teret kapnánk,
hogy négyszemközt beszélgethessünk?
– Csak
ha Mr. Cooper is úgy akarja – válaszolta Nicholas, mielőtt visszanézett rám. – Tehát
ezt akarja, Mr. Cooper? Azt akarja, hogy menjek el?
– Igen.
– Bólintottam.
– Biztos
benne?
– Minden
rendben lesz, Nicholas – motyogtam. – És ha mégsem... majd szólok.
– Oké.
Amíg biztos vagy benne – válaszolta Nicholas, és elindult a világítótorony
elejétől. – Hátul leszek. Nyugodtan szólj, ha bármire szükséged van. Ez önre is
vonatkozik, Mr. Garrison.
– Úgy
lesz. – MrGarrison mindaddig mosolygott Nicholasnak, amíg Nicholas el nem tűnt
a világítótorony mögött. Aztán az arckifejezése komorrá változott, miközben a
kezében lévő sötét vázára bólintott...
Várjunk!
Nem
váza.
Egy
urna.
– Sajnálom,
Mr. Cooper. Csak el akartam hozni önnek Beth maradványait – folytatta. – Már
akkor oda kellett volna adnom, amikor meglátogatott, de a sokk miatt, amit az
elvesztése okozott, azt hiszem, elfelejtettem...
– Nem
én választottam azt az urnát – szakítottam félbe. – Ez is valami más, amire
Beth aláírt, anélkül, hogy szólt volna nekem? Ő választotta ki a saját urnáját
is?
– Nem
ő választotta. – Megrázta a fejét. – Én csak... nos, a jelenléte nélkül talán
hoztam egy vezetői döntést. De ha nem tetszik a színe, bármikor kicserélhetem
az edényt...
– Nem,
a szín nem számít – válaszoltam. – Amúgy sem Beth van abban az urnában.
– Ó,
Mr. Cooper, biztosíthatom róla, hogy igenis ott van...
– Nem,
úgy értettem, hogy átment a következő életbe – pontosítottam. – Bármi történjék
is a hamvaival és az urnájával... kizárt, hogy még mindig törődik az ilyen
dolgokkal.
– Ennek
ellenére a lehető legnagyobb tisztelettel kell eljárni – mondta MrGarrison, és
átadta az urnát.
Üres
tekintettel vettem a kezembe. – Köszönöm ezt, Mr. Garrison. Majd... keresek
valahol helyet neki.
– Remélhetőleg
valahol, ahol boldog lett volna.
– Igen.
Megpróbálom.
– Talán
valahol BritonBayen kívül? – kérdezte Mr. Garrison. – Hamarosan visszatér New
Yorkba, ugye? Talán megfontolhatná, hogy a hamvait valahol közelebb szórja
szét...
– BritonBay
volt Beth otthona.
– Ó,
tudom – emelte fel Mr. Garrison a kezét, mintha védekezne. – Én csak úgy
értettem... nos... azt hiszem, Beth számára az otthon az lett volna, ahol a
családja volt, ahol önökkel lehetett. És mivel ön nem marad BritonBayben,
miután az adásvétel megtörtént...
– Miféle
adásvétel?
– Az
eladás Dawson úrnak – válaszolta Mr. Garrison. – Feltételeztem, hogy mostanra
már aláírták és iktatták a papírokat.
– Nem
írtam alá semmit, Mr. Garrison – válaszoltam. – És fogalmam sincs, miért
feltételez ilyesmit, hiszen nincs rá bizonyíték. Hacsak nem ezt mondta John a
legutóbbi találkozásunkról...
– Sajnálom.
Nem akartam átlépni egy határt. – A férfi a homlokát ráncolta. – Csak
feltételeztem, hogy elfogadta az alkut. Nem tartotta elfogadhatónak a
feltételeket?
– Ami
azt illeti, nem találtam. – Bámultam vissza Mr. Garrisonra, most már gyanakodva
a váratlan látogatásának okait illetően. – Mr. Dawson küldte magát ide?
– Nem
ő küldött.
– Akkor
miért érdekli ennyire, hogy az üzlet létrejöjjön? – kérdeztem nyomatékosan. – Van
valami befektetése Mr. Dawson cégében?
– Nem,
nincs. – Rázta a fejét MrGarrison. – Elnézést kérek. Csak hallottam Mr. Almonttól,
hogy ön érdeklődik Mr. Dawson üzlete iránt, és tévesen feltételeztem valamit.
És be kell vallanom, hogy amikor meghallottam az imént, hogy még nem fogadta el
az üzletet... nos, szerettem volna a segítségére lenni, és esetleg végigkísérni
a döntési folyamaton.
– Mert
maga szerint nem hozok jó döntést?
– Azt
hiszem, érzelmi döntést hozott azzal, hogy megtartja az otthont – válaszolta. –
És igen, szerintem vannak jobb döntések is, ha nyitott lenne rájuk.
– Nos,
köszönöm a segítségét, Mr. Garrison. De én pontosan tudom, mit csinálok.
– Természetesen
– mosolyodott el Mr. Garrison. – Ön mindig is BritonBay egyik legnagyobb és
legokosabb embere volt.
– Köszönöm
az urnát, Mr. Garrison – mondtam, és igyekeztem elnyomni a szarkazmust a
hangomban. – Még találkozunk. Azt hiszem.
– Még
találkozunk, Mr. Cooper – válaszolta Mr. Garrison, mielőtt elfordult a
világítótoronytól, és visszaindult a sétány felé.
– Ez
feszültnek hangzott – mondta Nicholas, amikor újra mellém állt. – Mi volt ez az
egész?
– Mr.
Garrison el akarta hozni nekem... ezt – válaszoltam, és lenéztem az urnára.
– Ó
– Nicholas arca elkomorult. – Sajnálom, Alex. Ha tudtam volna, hogy ilyen
beszélgetésről van szó, nem hagytam volna, hogy egyedül intézd el...
– Semmi
baj. Nem igazán aggódom az urna miatt – magyaráztam. – Sokkal jobban aggaszt az
a tény, hogy Mr. Garrison csak információkat várt tőlem a ház eladásával
kapcsolatban, még ha a lehető legkedvesebb módon is.
– Várj.
Mr. Garrison információt akart?
– Igen.
Mint a legkedvesebb maffiózó, aki valaha is létezett – válaszoltam. – De, akkor
is. Gondolom, valaki rábeszélte erre.
– John?
– Vagy
Peter – motyogtam. – Akárhogy is, valaki készen áll arra, hogy eladjam Beth
házát Johnnak, és aggódom, hogy talán belefáradtak a várakozásba.
– Szóval,
mit kell tennünk ez ügyben? – kérdezte Nicholas. – Még mindig nem hiszem, hogy
elég bizonyítékunk van ahhoz, hogy a rendőrségre menjünk...
– Nem
megyünk a rendőrségre – magyaráztam.
– Nem
megyünk?
– Nem.
A városházára megyünk.
***
*
– Miért
is vagyunk a városházán? – suttogta Nicholas, amikor beléptünk az épületbe. – Nem
értem, mi köze van a...
– Csak
ki kell derítenünk, hogy Peter vagy Mr. Garrison rendelkezik-e bármiféle
részesedéssel John tengerparti üzletében – válaszoltam. – És azt hiszem, mivel nem
láttunk erről egyetlen fájlt sem John számítógépén, vagy tényleg titkolja, vagy
egyáltalán nem titkolja, ami azt jelenti, hogy valahol van egy papírnyom.
– Nem
vagyok benne biztos, hogy tudom követni ezt a logikát, Alex...
– Alex
Cooper! – sikoltott Marnie Davidson, amint a recepció közelébe értünk. – Ó,
Istenem! Merre a fenébe voltál? Nézzenek oda!
– Marnie.
– Viszonzásul meleg mosolyt küldtem felé. – Már egy örökkévalóság óta nem
láttalak.
– Örökké
és egy napja – viccelődött, és szórakozottan végigsimított hosszú, vörös haján.
– Nagyon elfoglalt voltál, Alex Cooper. Követtem a történeteidet a neten, és
fogalmam sincs, hogyan csinálod. Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni, amikor ilyen
rosszfiúkkal készítesz interjút?
– Nos,
én nem igazán látom őket jónak vagy rossznak – magyaráztam. – Segít, ha az
emberekre csak úgy gondolok, mint... emberekre. A döntések rosszak. Nem a
mögöttük álló emberek. Bár néha mindkettő, de általában vagy az egyik, vagy a
másik.
– Ez
egy nagyon jó válasz. – Ragyogva nézett rám. – Hé, talán beszélhetnénk egy kávé
mellett... – Marnie tekintete aztán Nicholas felé vándorolt, mielőtt az arca
duzzogóvá változott. – Ó! Így van. Elfelejtettem.
– Mit
felejtettél el? – kérdezte Nicholas.
Marnie
gyorsan megrázta a fejét. – Semmit! Nem felejtettem el semmit. Csak... valami
teljesen másra gondoltam, amihez semmi közöm. – Marnie ezután újra rám
fordította a figyelmét. – Egyébként is, szükséged van valamire, Alex? Ugye
tudod, hogy most itt dolgozom? Megkaptam a saját íróasztalom, meg minden.
– Igen,
pontosan ezért jöttünk – válaszoltam. – Nicholas és én... nos... be kell
jutnunk az irattárba.
– Jaj,
Alex. Tudod, hogy ezt nem tehetem – sóhajtott fel Marnie. – Nincs rá
engedélyed. És tudom, hogy
Nicholasnak sincs engedélye, mert senki sem kedveli annyira.
– Mi
a fene, Marnie? – sértettnek tűnt Nicholas hangja.
Marnie
csak a vállát vonogatta válaszul. – Nem arról van szó, hogy én személy szerint
mit gondolok rólad, babám. Ez az emberek akarata.
– Hé,
Marnie? – kezdtem.
– Igen?
– Emlékszel
arra a nyárra, amikor a Britney Spears dal megszállottja voltál?
– Az
egész albumára gondolsz? Igen – bólintott Marnie. – Minden egyes klipjét
betanultam, vagy hatszor.
– Emlékszem.
– Elmosolyodtam. – Arra is emlékszem, hogy annyira a megszállottja voltál, hogy
az egyik szinkronúszó gyakorlatodat a táborban pont úgy akartad csinálni, mint
ő, copfba kötött hajjal és azzal a miniszoknyával?
– A
medence miatt át kellett alakítanom a kinézetemet, de teljesen megérte – vigyorgott
Marnie. – Kurva jól néztem ki azon a hétvégén. BerniceBenson gyakorlatilag
elvesztette az eszét.
– Igen,
de nem volt ilyen egyszerű, igaz? – Lazán nekidőltem Marnie asztalának. – Egy
csomószor kellett gyakorolni a gyakorlatsort, csak hogy biztosan megcsináld a
vízben.
– Istenem,
ez nagyon nehéz volt.
– Igen,
és ott volt az az éjszaka... amikor majdnem elmerültél... – mormogtam. – A
dolgok nagyon rosszul is végződhettek volna számodra, Marnie, de ott voltam...
elég szerencsés voltam, hogy kiszúrtalak a partról, és megmentettelek téged,
mielőtt utoljára a víz alá kerültél volna...
– Ó,
Istenem, Alex Cooper! – Marnie a szemeit forgatta. – Ezért akarsz szívességet
kérni? Az már vagy egymillió emberöltővel ezelőtt volt.
– Igen,
de megmentettem az életedet, szóval ez tulajdonképpen egy életre szóló
szívesség.
– Igaz
– gúnyolódott Marnie. – Rendben. Mindegy. Csak adj egy percet.
Marnie
lehajolt az íróasztalához, és kihúzta az egyik fiókot. Egy pillanatig
kotorászott a fiók belsejében, mielőtt elővett egy ezüstkulcsot. Diszkréten a
várakozó tenyerembe nyomta. – Legalább azt elárulod, hogy mit keresel?
– Csak
többet szeretnénk megtudni arról a tengerparti turisztikai projektről, amin
John Dawson dolgozik.
– Ó,
úgy érted, luxuslakások? – Marnie megrázta a fejét. – Tudod, mindent utálok
abban a tervben. Annyira lélektelen. És még ha nem is építi meg azokat a
lakásokat, akkor is mindent meg akar változtatni a tengerparton és a sétányon.
Olyan, mintha át akarná alakítani a BritonBayt, pedig aBritonBay már eleve
gyönyörű hely a természetben. – Marnie ekkor lehalkította a hangját. – De
tényleg óvatosan kellene szaglászni ebben a történetben, Alex-mackó. Rengeteg ember számít arra, hogy ez a
projekt megvalósul, és ha nem így lesz, akkor szerintem nagyon nagy szarságok
fognak történni.
– Óvatos
leszek. Ígérem.
– Oké.
Jó – sóhajtott fel megkönnyebbültenMarnie. –Szóval, a helyzet a következő. Kölcsönadom neked a kulcsot az
irattárhoz, amíg én ebédszünetet tartok, de amint visszajövök, visszaadod
nekem, rendben? Ó, és ha rajtakapnak titeket, azt mondom, hogy tőlem loptátok a
kulcsot, és úgy teszek, mintha nem tudnám, kik vagytok. Megértettétek?
– Világos.
– Sok
szerencsét – suttogta Marnie, miközben felállt az íróasztalától, és a hóna alá
dugta az apró táskáját. – Harminc percetek van.
***
*
– Miért
nevezett téged Alex-mackónak?
– Micsoda?
– Alex-mackónak
hívott téged – mondta Nicholas, miközben egy halom iratmappában turkált. – A
lány a recepción.
Nicholas
és én már legalább tíz perce az irattárban voltunk, mindketten igyekeztünk a
lehető legjobban összegyűjteni minden információt, amit csak tudtunk John
tengerparti üzletéről. A jó hír az volt, hogy az irattárat mintha nemrég
rendezték volna át, ami azt jelentette, hogy minden, ami a Briton Bayre és a
strandra vonatkozott, ábécé sorrendbe volt rendezve.
A
rossz hír az volt, hogy látszólag olyan sok információ volt a Beach alá iktatva, hogy a megfelelő
dokumentumok megtalálása ilyen rövid idő alatt lehetetlen feladatnak tűnt.
– Ó!
Tényleg? – Tettem, mintha nem tudnám, és egy fekete-fehér mappára
összpontosítottam a figyelmemet. – Észre sem vettem.
– Ti
ketten... – Nicholas szavai elakadtak, miközben átlapozott egy sor papírt. – Azt
hittem, meleg vagy.
– Meleg
vagyok.
– Ez
egy olyan helyzet, amikor csak akkor vagy meleg, ha nem vagy a városban? – Nicholas
kérdése kissé vádaskodó hangnemet ütött meg. – Ugye nincs egy szegény lány, aki
arra vár, hogy New Yorkban randira hívd, ugye?
Elképzelt
forgatókönyvén kuncogtam. – Nem. Még a középiskolában, mielőtt biztosan tudtam
volna, ki vagyok, az egyetlen lány, akivel randizni mentem, Marnie volt.
Egy-két hónapig próbáltunk randizni, de nyilvánvaló okokból nem jött össze.
Tulajdonképpen ő volt az első csókom.
– Marnie?
Tényleg?
– Miért
vagy ilyen meglepett?
– Mert
nem igazán tűnik az esetednek – vetette fel Nicholas. – Úgy értem, kedvesnek
tűnik, de azt hittem, inkább olyasvalakit szeretnél, aki... olyasvalaki, aki
kevésbé...
– Ő
nem butuska – magyaráztam, még mindig arra koncentrálva, hogy megtaláljam a
megfelelő aktát. – Ha ezt akartad mondani. Marnie volt a Briton Bay Gimnázium
búcsúbeszédének előadója. És nem akarok pszichológusnak tűnni, vagy ilyesmi, de
biztos vagyok benne, hogy Marnie egész „butácska” viselkedése egy védekezési
mechanizmus. Amikor együtt jártunk, egész öt percig olyan volt, mintha soha nem
akarta volna, hogy azt higgyem, okosabb nálam, pedig az volt.
– Szóval
azt mondod, hogy szerinted többet tud, mint amennyit elárul?
– Szerintem
mindig többet tud, mint amennyit elárul – pontosítottam. – De... nem azért
jöttem ide, hogy Marnie-t kirúgják. Azért jöttem, hogy kiderítsem az igazságot.
– Megfordultam, hogy Nicholasra nézzek, mielőtt újra megszólaltam volna. – Csak
nem akarom, hogy a borítója alapján ítélj meg egy könyvet, ennyi az egész.
– Mit
szólsz ehhez a könyvhöz? – kérdezte Nicholas vigyorogva. Aztán átnyújtott nekem
egy bőrkötéses könyvet, amelynek a borítója üres, jelöletlen volt. – Ez olyan
könyvnek tűnik, ami tele van titkokkal.
– Igen,
annak tűnik. – Hümmögtem, miközben a kezembe vettem a könyvet. Kinyitottam a
lapokat, a szemem gyorsan végigpásztázta az információkat. – Szent szar.
– Mi
az? Mi ez?
– Egy
szerződés – válaszoltam, és kicsúsztattam egy papírlapot a könyv lapjai közül.
– Mr. Garrison és Mr. Dawson között.
– És
miről van benne szó?
– Egy
földterület eladásáról... – Átolvastam a lapot. – De úgy tűnik, még mindig
függőben van.
– Csak
ez az egyetlen szerződés van benne?
– Várj
csak – mondtam, mielőtt hevesen rázni kezdtem volna a könyvet, remélve, hogy
még több szerződés esik ki belőle és landol a padlón.
Hamarosan
pontosan azt kaptam, amire vágytam, amikor néhány újabb szerződés hullott a
lábam elé.
Nicholas
lehajolt, hogy sietve összeszedje őket, miközben elkezdte átolvasni őket. – Földeladás...
földeladás... földeladás... földeladás... letétbe helyezés, letétbe helyezés,
letétbe helyezés. Basszus, úgy tűnik, egy csomó embernek van a városban üzlete
John ingatlancégével.
– Igen.
Sokkal többnek, mint gondoltuk. – Grimaszoltam, ahogy a felismerés egyenesen
megcsapott. – Nicholas, tudod, hogy ez mit jelent?
– Mit?
– Azt
jelenti, hogy John nem csak a partot akarja felvásárolni – válaszoltam. – John
az egész kibaszott várost megpróbálja felvásárolni.
Nicholas
Fordította:
Aemitt
Amikor
Alex és én kisétáltunk a városházáról, megláttuk Marnie-t a parkolóban, aki épp
az ebédjéről tért vissza. Alex lazán odacsúsztatta neki a levéltár kulcsát egy
játékos pacsit adva, mielőtt folytattuk utunkat vissza a sétányra és a
tengerpartra.
Valahogy
rám esett a feladat, hogy fotókat készítsek a szerződésekről a
mobiltelefonommal, ami most a nadrágom zsebében volt, amit időnként
megtapogattam, nem tudtam, hogyan viselkedjek, amikor úgy éreztem, mintha a
világ legnagyobb titkát rejtegetném egy vékony szövetréteg alatt.
– Mindent
birtokolni akar – mormogta Alex az oldalamon. – Az egy dolog lenne, ha csak a
tengerparti házakat akarná társasházakká alakítani, de Nicholas, ha John eléri,
amit akar... mi lesz BritonBaynel?
– Valami
rossz történik? – Sejtettem, miközben megráztam a fejem. – A fickó tényleg
szupergonosz hangulatot áraszt. Lehet, hogy eleinte jónak indul, de adj neki
elég időt, és a tengerpartot a saját személyes cápafészkeként fogja használni,
ahová bedobja azokat a polgárokat, akik nem értenek egyet a terjeszkedési
terveivel.
– Most
nincs itt az ideje a viccelődésnek,
Nicholas...
– Ki
mondta, hogy viccelek? – vontam meg a vállam. – Minél többet tudok meg John
terveiről, annál inkább kezdem azt hinni, hogy ő az a cápafészekkel rendelkező
típus.
– Akkor
mit kellene tennünk ellene? – kérdezte Alex. – Nem hagyhatjuk csak úgy, hogy
övé legyen a város. Biztonságban kell tartanunk...
– Nagyszerű.
És most úgy beszélsz, mint egy szuperhős. – Sóhajtottam. – Alex, leállnál egy
pillanatra a járkálással?
– Nicholas,
nincs időnk megállni – válaszolta Alex, bár megállt. – Olyan gyorsan kell
haladnunk, ahogy csak tudunk. Basszus, amennyire tudjuk, John már most halad
előre a szerződésekkel, amik már megvannak...
– Nem
– vágtam közbe. – És akarod tudni, hogy miért?
– Miért?
– Mert
ha életbe akarná léptetni azokat a szerződéseket, már megtette volna. Komolyan.
John az a fajta fickónak tűnik, aki vár az aláírásra?
– Nem.
– Igaz,
ami arra enged következtetni, hogy te vagy a hiányzó darab, Alex – válaszoltam.
– Szerintem az egyetlen ok, amiért John még nem húzta meg a ravaszt az egész
BritonBay felvásárlásával kapcsolatban, az az, hogy még nem tudta lezárni az
üzletet Beth ingatlanával. És talán ha nem tudja megszerezni az összes darabot
a város furcsa másolatán, akkor nem fog tudni labdába rúgni.
– Miből
gondolod ezt?
– Én...
nem tudom – vallottam be. – Őszintén szólva, ez még csak egy működő elmélet. De
van egy módszerem, amivel kideríthetjük.
– Hogyan?
Egy
étteremre mutattam, ami csak néhány méterre volt tőlünk a sétányon, és Alex
tekintete követte az ujjam irányát.
– Mr.
Jackie's?
– Mr.
Jackie's – ismételtem meg, mielőtt magabiztosan elsétáltam a hely felé, minden
lépésem türelmetlenebb volt, mint az előző.
***
*
A Mr.
JAackie's egy BritonBay-i létesítmény volt, az alapján, amit Beth mesélt nekem
a helyről, amikor még élt. A hatvanas évek óta állt a sétányon, és az étterem
belső berendezése az indiai és japán kultúrára utaló jelek zavarba ejtő
keveréke volt. A hely ugyanilyen rejtélyes étlapjáról vált ismertté, ahol a jó
öreg olasz húsgombócos szendvicsek mellett olyan ételeket is kínáltak, mint a
kaliforniai tekercs és a csirkés curry.
De
az étlapon minden egyes tétel túlságosan finom volt, ami ellensúlyozta a
zavart, amikor az általános témáról volt szó.
– Uhh.
Már megint te. – Samara, az étterem egyik alkalmazottja a pult mögül a szemét
forgatta, szinte azonnal, ahogy beléptem az ajtón. – Azt hittem, apám kitiltott
téged az üzletből.
– Kitiltott,
amíg bocsánatot nem kértem tőle, amit meg is tettem – emlékeztettem.
– Miért
kértél bocsánatot? – nézett Alex kettőnk között ide-oda. – Mit tett Nicholas?
– Csirkés
biryanit kért, amiben nem volt földimogyoró.
– Azért,
mert azt hittem, a földimogyoró opcionális! – Egyenesen védekező üzemmódba
kapcsoltam. – Ha tudtam volna, hogy a földimogyoró szerves része az ételnek...
– Hogyhogy
nem tudtad, Nicholas? – kérdezett
vissza Samara. – Te voltál az, aki azt mondta, hogy olyan szakértője vagy az
indiai ételeknek...
– Oké,
úgy érzem, hogy itt valami másról van szó, mint a csirke biryaniról – fintorgott
Alex.
– Nem,
ez csak a csirke biryaniról szól – mondtuk Samarával egyszerre.
És
aztán mi is egyszerre nevettünk.
– Apám
nem szereti, ha az emberek módosításokat kérnek, ha az ételéről van szó – folytatta
Samara, miközben Alexre nézett. – Személyes sértésnek veszi, főleg, hogy sokan
azt hiszik, hogy jobban ismerik a kultúrája konyháját, mint ő, csak azért, mert
jártak azokban a puccos indiai helyeken a tengerparton.
– Ez
a hely új? – kérdezte Alex, miközben körülnézett az étteremben. – Csak arról
van szó, hogy gyerekkoromban a nyarak nagy részét itt töltöttem, de még sosem
jártam itt...
– Nem
új – mosolyodott el Samara. – De nagyon alulértékelt, legalábbis amíg nem
szerepeltünk a FoodChannelen.
– Várj.
Mr. Jackie's szerepelt a Helyi ételek,
rejtett finomságok egyik epizódjában? – Nem tudtam leplezni az
izgatottságot a hangomban. – Gratulálok, Samara. Biztos vagyok benne, hogy
apukád nagyon örült neki.
– És
biztos vagyok benne, hogy Beth is örült volna. – Samara ismét elmosolyodott. – Azt
hiszem, személyes levélíró kampányt indított a hálózatuknak, hogy már évekkel
ezelőtt be kellett volna mutatniuk az éttermünket.
– Te
és Beth régebben ide jártatok? – Alex hangja halk volt.
– Nagyjából
minden hétvégén – válaszolta helyettem Samara. – Ők voltak apám legjobb vendégei.
Nicholas pedig legalább egyszer, egy alkalommal apám egyik legnagyobb ellensége
volt.
– Ígérem,
soha többé nem kérek semmilyen kajamódosítást – vigyorogtam.
Samara
válaszul halkan kuncogott. – Mit hozhatok önnek ma, Mr. Bowman? A szokásosat?
– Valójában
azért jöttünk, hogy John Dawsonról kérdezzük.
– Á!
Az ingatlanügynök – bólintott Samara. – Gyakran jár ide ebédelni. Biztos vagyok
benne, hogy ő maga is tudna válaszolni minden kérdésükre...
– A
vele kötött szerződésről akartunk beszélni.
– Biztosan
tévedtek. – Samara hangulata megváltozott, a viselkedése hideggé és zárkózottá
vált. – Nem írtunk alá vele semmilyen szerződést...
Mielőtt
befejezhette volna a mondatát, elővettem a telefonomat, és megmutattam neki az
aláírt szerződés fényképét.
Erre
Samara hangja suttogássá halkult. – Rendben. Gyertek velem hátra.
***
*
– Azt
hittem, Bethen kívül nincsenek barátaid.
– Nincs
is.
– De
te és Samara elég közel álltok egymáshoz.
– Mi
csak éttermi haverok vagyunk – motyogtam. – Ez nem ugyanaz, mintha tényleg
barátok lennénk. A pokolba is, még egymás telefonszámát sem tudjuk...
– És
miért téged hozott ide Beth, és nem engem? – folytatta Alex. – Azt sem tudtam,
hogy szereti az indiai kaját. Mióta szereti az indiai kaját?
– Ez
valami olyasmi volt, amire néhány hónapja kapott rá – válaszoltam. Aztán Alexre
néztem, mielőtt azt mondtam volna: – Hé.
– Mi
az?
– Ezt
nem teheted meg.
– Mit?
– Úgy
tenni, mintha féltékeny lennél arra az időre, amit Beth-szel tölthettem – magyaráztam.
– Úgy teszel, mintha a vele töltött éveid valahogy kevesebbet jelentenének,
mint az én időm, amit vele töltöttem.
– Nem
vagyok féltékeny, csak...
– Szinte
te voltál az egyetlen, akiről beszélt, Alex. – Elmosolyodtam. – Megesküdtem
volna rá, hogy te semmi másból nem állsz csak varázslatból. Ennyire szeretett
téged. Ennyire törődött veled.
– Tudom,
tudom – sóhajtott fel Alex. – Én csak... Azt hiszem, csak azt kívánom, bárcsak
ott lettem volna mellette, bárcsak többet lettem volna vele a vége felé.
– Igen,
de te nem tudtad, hogy ez lesz a vége. Senki sem tudta.
– Hát,
talán valaki mégis. – Alex hangja elkomorult. – Éppen ezért kell kiderítenünk,
ki a fene bánthatta Beth-t...
– Oké,
elnézést a várakozásért – mentegetőzött Samara, miközben az étterem mögötti
helyünkre sétált. – Meg kellett kérnem Kelseyt, hogy helyettesítsen a műszakomban
néhány percig. Tudod, hogy apám mennyire ki tud borulni, ha az emberek akár
csak egy másodpercre is kihagyják a műszakjukat.
– Igen,
tudom – vigyorogtam rá együttérzően. – Szóval, mi a helyzet Johnnal és Mr. Jackie-vel?
Apád tényleg el akarja adni ezt a helyet?
– Nem
akarta, amíg John fel nem emelte az árat egy őrült összeggel – válaszolta
Samara. – Még a helyi sikerek ellenére is, hogyan utasíthatott volna vissza
apám egy egymillió dolláros üzletet? Ennyi pénzzel eladhatná ezt az egy
üzletet, és franchise-t indíthatna be országszerte.
– De
miért tartaná titokban? – erőltettem. – Miért számít, hogy eladták-e a helyet
vagy sem?
– Mert
addig semmi sincs eladva, amíg minden nem lesz eladva – válaszolta Samara. – Amennyire
én értem az üzletet, úgy tűnik, John nem tud semmit sem befejezni, amíg nem tud
mindent lebonyolítani.
– És
mi az a minden? – szólt bele Alex a beszélgetésbe.
– Minden
– ismételte Samara. – A házak a tengerparton. A világítótorony. A sétány. Az
éttermek. Biztos vagyok benne, hogy szinte mindenkivel szerződést kötött az
egész városban.
– De
én azt hittem, hogy csak társasházakat akar építeni a tengerparton – mondtam. –
És ha a turistaforgalmat akarja fellendíteni, akkor miért kellene felvásárolnia
az egész várost, különben is...
– A
BritonBay 2.0 miatt.
– Mi
az a BritonBay 2.0? – kérdezte Alex.
– Várj.
Mi a fenéért kérdeztek ennyit? – gúnyolódott Samara. – Kérlek, ne mondd, hogy
leleplező cikket írsz vagy ilyesmi...
– Nem
írunk leleplező cikket – biztosította Alex. – Csak próbálunk rájönni, mi folyik
Johnnal. Nagyon agresszívan próbálja megvenni a nagynéném tengerparti házát...
– Ó!
– Samara arckifejezésén megértő kifejezés villant át. – Ó, Istenem. Te Beth
unokaöccse vagy. Alex, igaz?
– Igen.
Az én vagyok.
– Mindig
is szerettem volna találkozni veled – vigyorodott el Samara. – Különösen azóta,
hogy Beth úgy beszélt rólad, mintha a napfény egyenesen a seggedből sütött
volna...
– Mi
az a BritonBay 2.0, Samara? – Próbáltam visszaterelni a beszélgetést a helyes
mederbe.
– Ez
John nagy terve – mondta. – John igazi terve. Valami olyasmi, amiről már akkor
mesélt, amikor még randiztunk.
– Te
John Dawson-nal jártál? – grimaszolta. – De te fele annyi idős vagy, mint ő?
– Igen,
de amúgy sem tartott túl sokáig. Akkor nem, amikor rájöttem, hogy megcsal
valami csajjal Hawaiin – gúnyolódott Samara. – Tökmindegy. A francba. – Samara
mély levegőt vett, mielőtt folytatta. – Mindegy, a BritonBay 2.0-ban John az
egész várost felújítja. Úgy tesz, mintha annyira érdekelné ez a hely, de
őszintén szólva alig várja, hogy a földdel tegye egyenlővé, hogy felépíthesse a
tökéletes vízióját. A luxuslakások csak a kezdet. Utána olcsó, helyi adókkal
akar technológiai cégeket vonzani, és egy vidámparkot építeni a város egyik
végétől a másikig...
– És
akkor hol lakjanak az emberek? A drága társasházak és a vidámpark között?
– Pont
ez a lényeg. Nem érdekli – válaszolta Samara. – Johnt nem érdekli, hogy a régi
BritonBay egyetlen polgára is az ő új világában maradjon. Esküszöm, hogy csak a
dollárjeleket látja. És ha eléri az akaratát, BritonBaynek nagyjából vége. Mert
többé már nem lesz a miénk. Az egész John Dawsoné lesz.
– Picsába.
Kurvára tudtam. Az a kibaszott főgonosz! – Harag szivárgott át a hangomon. – Mi
a fasz?
– Miért
nem kezdhet bele most azonnal az álomprojektjébe? – kérdezte Alex. – Miért kell
neki előbb felvásárolnia az összes földet?
– Mert
meg kell mutatnia a befektetőinek, hogy a városban mindenki hajlandó belemenni
a tervébe – folytatta Samara. – Másképp hogyan bizonyíthatná be, hogy bármit
megépíthet BritonBayben, amit csak akar, ha nem mindenki hajlandó beleegyezni?
Meg kell mutatnia, hogy megvan a vásárlóereje, hogy ő a főnök.
– Köszönöm,
Samara – mondtam, mielőtt mélyet sóhajtottam volna. – Sokkal többet segítettél
nekünk, mint gondolnád.
– Igen.
Persze. Mindegy. – Samara megrántotta a vállát. – Biztos, hogy el fogod baszni
John tervét, ugye?
– Úgy
értem, megpróbálhatjuk.
– Helyes
– mosolyodott el Samara. – És hé, ha ez csak azért van, hogy John Dawsont
átbasszuk, szólj, ha szükséged van még valamire, és meglátom, mit tehetek.
***
*
– Még
mindig azt hiszed, hogy John Dawson nem képes gyilkosságra? – kérdezte Alex,
miközben visszasétáltunk a háza felé.
– Nézd,
én nem tudtam a tengerparti üzletről, az ötvenmillió dollárról és a nyilvánvaló
tervről, hogy átveszi a világuralmat – érveltem. – De szent szar. Nem csoda,
hogy olyan kétségbeesett volt, amikor Beth házának megvásárlásáról volt szó.
– Igen.
Elég kétségbeesett ahhoz, hogy valami szörnyűséget tegyen – mormolta Alex. – Bár,
még ha elég egyértelmű is az indíték, még mindig szükségünk van legalább egy
stabil bizonyítékra.
– Mi
van, ha nem John tette?
– Hogy
érted ezt? – rázta a fejét Alex. – Nicholas, elég nyilvánvaló, hogy ő tette...
– Nem,
úgy értem, mi van, ha nem egyedül tette? – pontosítottam. – Tényleg azt hiszed,
hogy John az a típus, aki bepiszkítja a kezét?
– A
francba. Igazad van – sóhajtott Alex. – Bassza meg. Nagyszerű. Most már nemcsak
azt kell bebizonyítanunk, hogy John állt a nagynéném halála mögött, hanem azt
is ki kell derítenünk, hogy kik voltak a bűntársai...
– Istenem,
Alex Cooper! Egyáltalán nem figyelsz arra, amit mondok, ugye? – Mrs. Perkins
hirtelen előttünk állt, ahogy Beth tornácának támaszkodott. – De gondolom, ez
illik hozzád, mint New York-i emberhez. Azt teszel, amit akarsz, és hagyod,
hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy akarnak.
– Nem
biztos, hogy tudom, miről beszél, Mrs. Perkins...
– Helló,
Nicholas – üdvözölt Mrs. Perkins gyanakvással a hangjában. – Hogy vagy? Nem
sokat láttalak Beth korai halála óta.
– Nos,
hogy őszinte legyek, a világítótorony helyreállításával voltam elfoglalva – válaszoltam.
– Igen,
ebben biztos vagyok – válaszolta. – Furcsa, hogy milyen könnyen vissza tudtál
térni ehhez a feladathoz, miután egy ilyen közeli barátod elhunyt. Szinte
olyan, mintha alig lett volna időd gyászolni őt, tényleg.
– Mindenki
a maga módján gyászol, Mrs. Perkins...
– És
van, aki egyáltalán nem gyászol – szakította félbe Mrs. Perkins. – Talán azért,
mert nincs rá okuk.
– Arra
céloz, hogy én nem törődtem Beth-szel? – Éreztem, hogy a vérem forrni kezd az
ereimben. – Mert ha erre céloz, akkor nagyot téved.
– Nyugalom,
Mr. Bowman. – Mrs. Perkins elindult a tornácról, mindkét kezével a könyökét
fogva. – Tisztában vagyok vele, hogy önnek és Bethnek... különleges kapcsolata
volt.
– Igen,
a barátom volt...
– Barátja?
Így hívják ezt manapság? – kuncogott Mrs. Perkins. – Sajnálom. Nem tudtam, hogy
egy idősebb nővel pénzért lefeküdni
manapság barátságnak számít...
– Baszódjon
meg...
– Menj
haza, Nicholas – suttogta Alex.
– Alex,
mi a fasz...
– Menj
haza – könyörgött Alex újra. – Majd később átmegyek. Megígérem. Csak... hadd
beszéljek egyedül Mrs. Perkinsszel. Meglátjuk, mit tudok kideríteni.
– Rendben
– engedtem, és elfordultam mindkettőjüktől.
– Jó
volt önnel beszélgetni, Mr. Bowman. Remélem, hamarosan újra beszélhetünk! – szólt
még oda Mrs. Perkins.
– Húzzon
a picsába! – Kiabáltam vissza neki, nem tudtam megállni, hogy ne kiabáljak
vissza.
***
*
– Istenem!
Ez a nő egy rémálom – mondta Alex, amint belépett a bejárati ajtón.
Órák
teltek el azóta, hogy Mrs. Perkinsszel hagytam, és egy részem aggódott, hogy
soha többé nem fogom látni, hogy valahogy megmérgezte őt, hogy ne bízzon
bennem, hogy ne legyen a társam, hogy kiderítsük, mi történt Beth-szel.
Hálás
voltam, amikor úgy tűnt, hogy Alex még mindig az én oldalamon áll. – Ó, nos.
Legalább információnak jó. Sok mindent lehet mondani erről a nőről, de a
szűkszavúság nem tartozik közéjük.
– Mit
mondott? – kérdeztem a nappali kanapéján ülő helyemről.
– Nos,
miután befejezte a leszidást a barátaim megválasztása miatt, elmondta, hogy ő
volt az egyik első ember, aki eladta Mr. Dawsonnaka házát–folytatta Alex. – Amit
én már tudtam. De aztán elmondta, hogy miután Beth nem akarta eladni a házat,
John... frusztráltnak tűnt.
– Eléggé
frusztrált ahhoz, hogy ölni tudjon?
– Nem.
Csak frusztrált – válaszolta Alex. – És aztán a beszélgetést rád terelte.
– Rám?
Miért rám?
– Mert
azt hiszi, hogy te ölted meg Beth-t.
– Miféle
bizonyíték alapján?
– Nincs
bizonyíték – válaszolta Alex. – Csak azt hiszi, hogy te tudtál arról, hogy John
mennyi pénzt ajánlott fel a nagynéném házának megvásárlásáért. Azt is gondolja,
hogy te – az ő szavaival élve – „besurrantál Beth végrendeletébe”, azzal az
egyetlen céllal, hogy eladd a házat a nevében, amint meghalt.
– Ez...
érdekes elmélet. – Bólintottam a válaszom mellett. – Ugyanakkor totális
baromság is.
– Tudom
– sóhajtott fel Alex, mielőtt leült mellém a kanapéra.
– Ezt
komolyan gondoltad, ugye? – Erőltettem meg magam. – Szerinted ez egy totális
baromság, minden érdem nélkül?
– Nicholas,
komolyan mondod? – kérdezte Alex. – Tényleg azt hiszed, hogy még mindig a
gyanúsítottak listáján vagy?
– Én...
nem tudom – vallottam be. – Szerintem jól működünk együtt. És szerintem
mindketten törődtünk Beth-szel. De nem mintha te lettél volna a legmegbízhatóbb
ember a világon, amikor idejöttél...
– Igen,
és te sem voltál az – vágott közbe Alex. – Különben is, a dolgok most már
mások.
– Mi
olyan más?
– Ez
– mondta Alex, mielőtt hirtelen az ajkait az enyémhez nyomta volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése